Kertünk korábbi vezetőjének, Szabó László Gy. professzor úrnak tollából származó kiváló munkát ajánljuk mindazoknak, akik a botanikus kert korai történetével/alapításának körülményeivel kapcsolatban érdeklődnek.

Jelen emlékezés megírására az adott bátorítást, hogy a Pius-kollégium, gimnázium és templom története felértékelődött, az utóbbi időben is számos kutató végzett ezzel kapcsolatos kutatást. Kiemelt nevek: Páter Kerling János, Bánkuti Gábor, Hegedüs László, Petruch Antal, Krisztián Béla, Tengely Adrienn, Jutasi István, Boros László, Sey Gábor. A legrészletesebb és legújabb tudományos feldolgozás Somodi Imre PhD dolgozata, ami laikus érdeklődők számára könyv formájában megjelentetésre is alkalmas. A kert történetét Pásztor Andrea összegezte. (L. Irodalomjegyzék!). Ezek ismeretében tudjuk meg, hogy a mai állapot milyen sok ember küzdelmének, szorgalmas munkájának nyoma!  

Emlékeznünk kell a Jézus Szíve Társaság pécsi Pius Gimnáziumának és Kollégiumának alapítójára, gróf Zichy Gyula püspökre, akinek szívügye volt a Pius Gimnázium sorsa, továbbá a kiváló szerzetes tanárokra, akik megvalósították a terveket. Az alapítványi létesítmény 1912-ben X. Szent Pius pápa nevét kapta, aki iránt nagy hálát érzett Zichy Gyula püspök. Az 1920-as években sor került a templom létesítésére, 1930-ban befejeződött a Pius templom építése.  

1933-ban Tüll Alajos páter lett a Kollégium rektora. Nevéhez fűződik a kert fásítása, bővítése és a sportpályák kialakítása. Tüll páter küzdelmes életútját érdemes felidézni. Méltatásomat nem tudtam volna összeállítani, ha nem nyújtott volna segítséget – Schmelczer-Pohánka Éva PhD könyvtárigazgató javaslata nyomán – Somodi Imre PhD, aki bőséges, Tüll Alajos életére vonatkozó szakirodalommal látott el. Nekik e helyen is hálás köszönetemet fejezem ki.

Somodi Imrének külön köszönöm, hogy megadta a Jezsuita Rendtörténeti Könyvtár és Levéltár igazgatója, Siptár Dániel elérhetőségét, aki kérésemre postafordultával elküldte Tüll Alajos arcképét. Hálás köszönetem érte!

Minden idézett forrásmunka egyöntetűen kifejezi, hogy Tüll Alajos páter kiemelkedő tanár és szerzetes volt, akinek életútja kifejezi a Krisztusi úthoz való hűséget, a keresztény erkölcs minden erényét. Szerény méltatásom nem saját kutatáson alapszik, új ismeretet nem tár fel. Szándékom az volt, hogy Tüll Alajos emlékét közelebb hozzam a mai érdeklődőknek. Példája egyedül álló. Jezsuita szolgálatát alázattal és szigorú fegyelemmel teljesítette.

A Pius Gimnázium történetét feldolgozó Somodi (2021) kiemeli, hogy a Pius történetében Tüll Alajos rektori irányítása idején volt az intézmény fénykora („Tüll-korszak” 1933-1941). A kiváló gyakorlati érzékkel és szervezőkészséggel megáldott páter 1933-ban megszervezte a Pius Barátainak Körét és hamarosan megkezdődött a Pius Gimnázium felújítása és az újabb létesítmények kialakítása. A bővítés kiterjedt a kert szakszerű létesítésére, megszervezte a fásítást, ennek érdekében Fásítási Bizottságot hozott létre. A jelszó: Fásítsátok a Piust! (1935). Külön gonddal valósították meg a sportpályákat, torna- és atlétikai egységeket, sőt teniszpályát, ródlipályát, céllövő-gyakorlóterepet és korcsolyapályát is kialakítottak. A nagymértékű bővítés Báldy László kertészeti felügyelő közreműködésével valósult meg.

A világháború alatt a kert egy részét katonai célokra kellett átadni. 1944-ben a megszálló német csapatok a Pius nagy részében altisztképző kaszárnyát rendeztek be bunkerekkel, lőszervájatokkal. A kertet feltúrták. A terület elgyomosodott. 1944 végén a bevonuló szovjet csapatok az épületeket hadikórházként használták. Ez még több nyomot hagyott maga után.

1948-ban a Pius Kollégium 36 évi, egyenes ívű sikertörténete befejeződött. Az államosítás és a rendházak felszámolása lezajlott. A Pius-templom lelkészsége azonban 1950-ig tovább szolgálta a katolikus hívőket, a páterek végezték a pasztorációt.    

Tüll Alajos életében a megpróbáltatások sora következett. Meghurcolták, megkínozták. Túlélve ezeket, idős korában vissza-visszatért a szeretett Piusba és haláláig figyelemmel kísérte a hajdani kollégium sorsát.

Az a reményünk (kötelességünk), hogy az általa létesített kertben méltó emlékmű álljon róla, s az egyetemi botanikus kert „X. Szent Pius” pápára való emlékezésül „Pius Kert – Botanikus Kert” elnevezést kapjon.      

            Tömör életrajzát a Jezsuita névtár (2016) adja meg:

Tüll Alajos SJ (1894–1987) 1912-ben lépett a Társaságba. A rendi képzés mellett magyar és angol szakos tanári oklevelet szerzett. 1929-ben a Pius Gimnáziumban kezdett tanítani. 1933-tól 1941-ig rektor és gimnáziumigazgató. 1942-től a kalocsai jezsuita rendházat és gimnáziumot vezette. Az egyházi iskolák államosítása után, 1948-ban újra a pécsi rendház rektora. 1949-ben a nyugatra emigrált P. Borbély Istvántól átveszi a tartományfőnöki feladatkört, hivatalát azonban letartóztatása miatt nem sokáig tölthette be. 1949. szeptember 15-én a fiatal rendtagok külföldre szöktetése miatt két és félévi börtönre ítélik. Büntetésének letöltése után internálják. Később kémkedés vádjával másodszor is perbe fogják, és hétévi szabadságvesztésre ítélik. A börtönben rendkívül nagy szenvedéseket kellett kiállnia. Az 1956-os forradalom idején szabadítják ki. Gyógykezelését követően élete hátralévő részét a pannonhalmi szerzetesi otthonban töltötte.

 

Válogatott és ajánlott forrásmunkák:

Bánkuti G. 2009. Jezsuiták elleni koncepciós perek (1948-1965). PhD disszertáció, PTE BTK, Pécs

Bánkuti G. 2011. Jezsuiták a diktatúrában – A Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya története 1945-1965. L’Harmattan Kiadó, Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Budapest

Hetényi Varga K. Varga Borbála közreműködésével. 2002. Szerzetesek a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában II. Lámpás Kiadó, Abaliget

Jezsuita névtár – 2016. Tüll Alajos. Jezsuita Kiadó, Budapest, http://jezsu-ita.hu/nevtar/tull-alajos/ Letöltés ideje: 2020. január 22.

Mánfai Gy. – Szabó L. Gy. 2022. Zöld sziget Pécsen, Isten békéje – Emlékhelyek a 70 éves Botanikus Kertben. PTE, PTE TTK, Pécs 

Pálos A. 1992. Tüll Alajos (1894-1987). In: Szabó Ferenc (szerk.). Kortárs magyar jezsuiták II. rész. Anima Una-Könyvek 3. Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, Budapest

Pásztor A. 2015. Püspöki szőlőből botanikus kert. A Pécsi Tudományegyetem Botanikus Kertjének története. In Huszár Zs. (szerk.): Kert és pedagógia – Foglalkozások a PTE Botanikus Kertjében. Gondolat, Budapest

Somodi I. 2021. A pécsi jezsuita Pius Gimnázium története (1912-1948). Doktori (PhD) értekezés. PTE BTK „Oktatás és Társadalom” Neveléstudományi Doktori Iskola, Pécs

Szabó F. – Lázár Kovács Á. 2009. Pálos Antal emlékezete. Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár

Függelék

 

Lexikális életrajzi adatok : Magyar Katolikus Lexikon > T > Tüll:

Tüll Alajos, SJ (Bp., 1894. nov. 13.–Pannonhalma, 1987. aug. 21.): tartományfőnök. – A kalocsai gimn-ban 1912. VI: éretts., IX. 7: Nagyszombatban lépett a JT-ba, a bölcs-et 1914–17: Innsbruckban végezte. Kalocsán magiszter, 1919: a szerbek megszállta Pécsett a gimn. óraadó tanára. 1920–24: Innsbruckban tanult, 1923. VII. 29: Bpen pappá szent. 1924: harmadik próbaéves Lainzban. 1925–28: a Pázmány Péter Tudegy-en m–ang. szakos tanári okl-et szerzett. 1928. IX. 1: Pécsett a Pius Gimn. gyakorló, 1929: r. tanára, a Mária Kongr. prézese, megszervezte a gimn. cserkészcsapatát. – 1932–33: a konviktus elöljárója, 1933: a pécsi koll. rektora és gimn. ig. 1941–48: a kalocsai koll. rektora és 1942: a Szt István Gimn. ig-ja, 1946: az Érs. Tanítóképző Int. ig-ja is. 1948. VII. 2–XII. 31: a pécsi Pius Koll. rektora. Megszervezte a Jézus Szíve Lelkészséget. 1949. I. 1: tartfőn., néhány nap múlva a mezőkövesdi rházba internálták, VIII. 29: letartóztatták. IX. 15: a Bpi Főv. Bíróság 4 évi börtönre ítélte, amit a Legfelsőbb Bíróság 1950. III. 14: távollétében és tudomása nélkül 2 év 6 hónapra mérsékelt. A Gyűjtőfogházban egy hónapon keresztül Vid Józseffel együtt minden másnap éjjel 6 óra hosszat kurtavasba rakták; a másodnapokat sötétzárkában, kenyéren és vízen, takaró nélkül, a csupasz betonon töltötték. – Szabadulásakor Kistarcsára internálták; a tábor 1953. IX-i föloszlatása után a Bpi Főv. Bíróság 1954. IV. 23: a Pestvidéki Börtönben kémkedés vádjával 7 évre ítélte. 1956. XI. 1: a rabkórházból szabadították ki, a Széher úti kórházba vitték, a Császár és Lukács fürdőben, végül Hévízen gyógykezelték. 1957. X. 1: Pannonhalmára költözött, ahol haláláig otthonvez. – Írásai: Kortárs m. jezsuiták. 2. köt. (Bp., 1992:37. Galina Ernő Béla SJ; 45. Beszéd Kerkai József temetésén) – M: Bertalanffi Pál SJ 1706–1763. 1. rész. Élete. Pécs, 1931. (Klny. a Pécsi Pius-alapítványi JT gimn. 1930/31. é. értes.) – A Jézus-társasági kalocsai szt István gimn. és ált. isk. 1947/48. évkv-e. Szerk. Pethő Jenővel. Kalocsa, 1948. 88.

Ehhez tartozó forrásmunkák:

Cat. SJ 1918:43; 1949:61. – JTÉ 1940:347. – Jámbor 1942:178. – Kalocsa és Járása 1946. IX. 7. (A reakció győzelme Kalocsán) – Krupa Sándor OFM: A sarló-kalapács börtöneiben. DeWitt (Michigan), 1978:63. – Halkuló harangok. A Kat. M-ok Vasárnapja 1979-es évkv-e. Youngstown (Ohio), 1979:63. (Fiala Ferenc: T. atya hitvallása) – Igen 1991. II. 1. (László István: A börtönbe zárt egyh.) – Pálos 1992:193. – Arany Ezüst (Pécs) 1995:11. sz. (T. atya hitvallása) – Üldözött jezsuiták 1995:276. – Diós 1999:230. (5839.) – M. jezsuiták vall. III:319. – Hetényi Varga 2002. II:350. Arck.

Ehhez tartozó forrásmunkák:

Cat. SJ 1918:43; 1949:61. – JTÉ 1940:347. – Jámbor 1942:178. – Kalocsa és Járása 1946. IX. 7. (A reakció győzelme Kalocsán) – Krupa Sándor OFM: A sarló-kalapács börtöneiben. DeWitt (Michigan), 1978:63. – Halkuló harangok. A Kat. M-ok Vasárnapja 1979-es évkv-e. Youngstown (Ohio), 1979:63. (Fiala Ferenc: T. atya hitvallása) – Igen 1991. II. 1. (László István: A börtönbe zárt egyh.) – Pálos 1992:193. – Arany Ezüst (Pécs) 1995:11. sz. (T. atya hitvallása) – Üldözött jezsuiták 1995:276. – Diós 1999:230. (5839.) – M. jezsuiták vall. III:319. – Hetényi Varga 2002. II:350. Arck.

 

 

Tüll Alajos páter életútjára vonatkozó méltatások – válogatott idézetek:

 

Pálos Antal emlékezése különösen értékes a mai olvasónak, hiszen személyesen ismerte sors- és szerzetestársait, köztük Tüll Alajost. Pálos Antal (1914-2005) jezsuita tartományfőnök, az üldözött és bebörtönzött jezsuita társairól írt emlékezéseket, amelyek máig is a leghitelesebb források.

Pálos Antal SJ így ír rendtársáról, Tüll Alajosról (in Szabó Ferenc SJ szerk. 1992. Kortárs magyar jezsuiták):

„Amikor 1956 nyarán a Budapest-Kőbányai Gyűjtőfogházba kerültem, a séta közben legnagyobb megdöbbenésemre megpillanthattam P. Tüllt. Azt jól tudtam, hogy a börtönben van, sőt azt is, hogy valóban a budapesti Gyűjtőben, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen állapotban. Az ún. kiskörben vonszolta magát a többi botos, nyomorúságos állapotban lévő között. Meg is állapítottuk magunk között: ember ebből már nem lesz. És fölmerült a kérdés: ugyan hogy bánhattak véle, hogy a szálfaegyenes, sziklaszilárdnak tudott ember ide jutott? Hát igen. Az Andrássy út 60-ban ,,értettek" a kihallgatásokhoz. És az ötvenes évek elejének börtönviszonyai igazán nem mondhatók emberségeseknek. A kihallgatásokkal együtt járó procedúra, a bírósági komédia, majd a büntetés lejárta utáni kistarcsai internálótábor élete, majd egy újabb 7 évre szóló ítélet, majd az egy hónapon keresztül minden másnap alkalmazott, iszonyú szenvedéssel együtt járó kurtavas csak megviselte ezt a rendkívül szívós szervezetet. De aggodalmunk nem vált be. Ez az akkor 60 éves ember még több mint 30 évig élt, és élete utolsó szakaszában még nagy utazásokat tett a tengerentúlra. 

De hát voltaképpen ki is volt ez az ember, akit oly sokan és oly sokszor emlegettek, mint a sziklaszilárdság, a törhetetlen elvhűség emberét? Hogy nem átlagos tagja volt a magyar jezsuita rendtartománynak, azt abból is sejteni lehet, hogy még nem egészen 40 éves, és rábízzák a provincia egyik legjelentősebb intézetének, a pécsi Piusnak az igazgatását. 1933-ban ő lesz ott a rektor és a gimnázium igazgatója. És ettől kezdve, leszámítva a börtönben töltött hét esztendőt, elöljáró is volt élete utolsó napjáig, tehát közel fél évszázadon keresztül. 

1894-ben született egy budai jómódú családból. A fiút a szülők az akkor nevezetes kalocsai jezsuita intézetbe, a Stephaneumba adják, hogy a vele együttműködő Szent István Főgimnáziumban végezze el tanulmányait az érettségiig. Az értelmes és szorgalmas fiúnak megtetszik tanárai életmódja, és az érettségi után, 1912-ben megkezdi a szerzetesi életét Jézus Társasága nagyszombati noviciátusában. Tanulmányait, mint akkortájt a magyar jezsuiták többsége, Pozsonyban és Innsbruckban végzi. Az első világháború közben tanulmányi felügyelő és óraadó tanár a rend pécsi gimnáziumában. Teológiai tanulmányai befejezése után (1923. július 26-án) szentelik pappá Innsbruckban, magyar és angol nyelvből tanári oklevelet szerez, és 1928-ban kezdi meg tanári működését. Alig öt év múlva – amint föntebb említettük – lesz az intézet rektora és a Pius Gimnázium igazgatója. Már tanár korában az ifjúsági Mária Kongregáció prézese, megszervezi és vezeti a gimnázium cserkészcsapatát, és közben jelentősen átalakíttatja az egész intézetet. Az új és hatalmas stadion, különböző sportpályák, újabb és újabb létesítmények az ország egyik legkülönb ifjúsági nevelőközpontjává varázsolták a Piust.

Egyénisége nem annyira szeretetet, inkább erélyt, kötelességteljesítést és határozottságot sugárzott, acélszürke szeméből sokszor inkább szigort, mint jóságot éreztek kisugározni. Csak idők múltával jöttek rá azok, akik hosszabb időt tölthettek vele, hogy indító okai között inkább a szolgáló szeretet volt a fő, és a mások iránti föltétlen jóakarat.

A második világháború kellős közepén Kalocsára helyezik az ottani kollégium és gimnázium irányítására. Itt a külső körülmények is segítik: a várost elkerüli az ostrom, az anyagi romlás; a megszálló hatóságok erőszakoskodásait határozott fellépésével, okos tárgyalásaival enyhíteni tudja. Nemcsak a rendház tagjait tudja összetartani, hanem szívesen fogadja az oda menekülő novíciusokat is jó néhány hétre. Ezekben a nyugtalan és bizonytalan időkben egy időre az érsek úr kívánságára átveszi az érseki tanítóképző igazgatását is. Nem kis fegyvertény az is, hogy 1945 őszén ismét megindulhat az élet a Szent István Gimnáziumban. A pécsi rektor, P. Hemm János súlyos betegsége, majd korai halála miatt P. Tüll ismét Pécsre költözik, hogy személyesen lássa és tapasztalja nagy életművének, a Piusnak elvesztését. Életében keserves hetek következnek, ki kell vonulnia a szeretett Piusból, ahová annyi szép emlék fűzi. Csak a templom és a rendház marad meg. De szomorkodásra és érzelgésre nincs idő, meg az ilyesmi nem is P. Tüll stílusa. A szabaddá vált tanárokról való gondoskodás és a Pius-templom lelkipásztori hasznosítása a gondja. Elmegy tehát Virág Ferenc megyéspüspökhöz, és felajánlja a még munkaképes, fiatalabb atyákat, hogy küldje őket az egyházmegye lelkipásztori szempontból elhanyagolt helyeire, hogy most már papi képzettségüket és lelkipásztori buzgóságukat gyakorolhassák, a Pius-templom pedig plébániatemplom lesz, hiszen eddig is folyt ott lelkipásztori munka, ha nem is plébániai szinten. Közben arra is van ereje, hogy megszervezzen egy magángimnáziumot azok számára, akik majd a Jézus Társasága tagjai kívánnak lenni. 

De 1948. december 8-ára Budapestre rendeli a tartományfőnök, és levélben közli vele, hogy vegye át a provincia vezetését. Azonnal intézkedik, hogy a Szegeden lehetetlen körülmények közé kényszerített fiatal rendtagok, akik ezt önként vállalták, hagyják el az országot, hogy tanulmányaikat külföldön folytathassák. Az első pillanattól fogva tisztában volt azzal, hogy ezért majd börtönbe vetik, esetleg ki is végzik, de úgy érezte, hogy ezt az adott helyzetben vállalnia kell. 

A rendtartomány vezetését hivatalosan 1949. január 1-jével veszi át, de néhány nap múlva közlik vele, hogy kitiltják Budapestről, Mezőkövesdre kell költöznie, és ott is hetenként kell jelentkeznie a rendőrségen. A provinciát ettől kezdve főként P. Reisz, a titkára, és P. Beöthy mezőkövesdi elöljáró útján irányítja. Mivel a fiatalok kiszöktetése, a gondos előkészítés és kivitelezés ellenére sem járhatott teljes sikerrel, augusztus 29-én sor került a ,,fölbújtó és főszervező” letartóztatására is. Egyenesen az Andrássy út 60-ba vitték, és ott napokon át étlen-szomjan vallatták. Főként a szöktetések részletei iránt érdeklődtek, de ezekről nem tudott felvilágosítást adni, mert ő maga sem tudott semmit. Szeptember 15-én a Fővárosi Bíróság Tucsek tanácsa 2 és fél évre ítélte. Ez idő eltelte után megjátszatták vele a szabadulást, de amint ki akart lépni a kapun, újból letartóztatták, és a kistarcsai internálótáborba szállították. Amikor ezt a tábort 1953 szeptemberében feloszlatták, P. Tüllt egy személygépkocsi csomagtartójába gyömöszölték, és a Markó utcai börtönben találta magát. Ott egy teljesen sötét teremben újból elítélték, mint egy kémszervezet főnökét, 7 évre. Ezután került a gyűjtőfogházba, ahol súlyos beteg lett. Bordaközi ideggyulladás, övsömör, tüdőgyulladás döntötte ágyba. Betegen a rabkórházban feküdt akkor is, amikor 1956. november 1-én a szabadságharcosok megtalálták, és a Péterfy Sándor utcai kórházba szállították. Azután néhány hónapig különböző kórházakban húzta meg magát, míg végül 1957. október 1-én Pannonhalmára engedték a hatóságok, de még ott is egy jó ideig rendőri felügyelet alá helyezték. 

Itt lett aztán P. Zsíros Ferenc halála után (1961 augusztusa) az ottani szerzetes közösség elöljárója bizonyos belső ügyekben. Itt sokat tett annak érdekében, hogy a csaknem börtön jellegű életvitelt valahogyan enyhítse és annak kellemetlenségét feloldja. Előadásokat szervezett, ha csak lehetett, meglátogatta társaival együtt a Pannonhalmán működő gimnáziumi ifjúság ünnepségeit, nagyobb ünnepeken részt vettek a bazilika liturgikus ünnepségein. Szívesen ment az egyes volt gimnáziumi évfolyamok érettségi találkozóira. El se lehetett képzelni a volt Pius öregdiákjainak összejöveteleit P. Tüll jelenléte nélkül. Csaknem élete utolsó évéig részt vett ezeken a találkozókon, melyeket ő előre gondosan megszervezett. Hallatlan vitalitását és élni akarását mi sem jellemezi jobban, mint az, hogy amikor egy volt diákja meghívta őt Venezuelába, habozás nélkül vállalkozott, az akkor már 80 éven túl lévő atya, az útra, sőt ugyanekkor felkereste az Egyesült Államokban és Kanadában élő rendtársai egy részét is. Egyéniségéből sugárzó jellemszilárdsága vonzotta volt tanítványait, cserkészeit és kongreganistáit. Amikor ez már nem volt feltűnő, igen gyakran keresték fel őt Pannonhalmán, és egy-egy pécsi látogatása is napokig elhúzódott, mert örömmel és szívesen ápolta régi kapcsolatait. Fizikuma szinte elpusztíthatatlannak tűnt. Igaz, ha csak tehette, minden évben két-három hétig is lehetett őt látni a Hévízi tóban. E tó gyógyító erejének élő példája volt. Másoknak is szívesen ajánlotta. S amikor már a sokszorosan megkínzott végtagjai és meggyötört tüdeje megadta volna magát az elmúlásnak, erős szíve még mindig ellenállt, és a mellette szolgáló betegápoló nővér tanúsága szerint csak hosszú és nehéz haláltusa után adta meg magát 1987. augusztus 21-én. 

De hát milyen ember is volt P. Tüll mint tanár, mint szerzetes, mint ember? Nagyfokú önfegyelem, céltudatos munka, pontosság és tervszerűség jellemezte munkamódszerét. Nem annyira szíve jóságával, hanem inkább becsületességével vonzotta az embereket. Alakja nem mosódott el cserkészei, kongreganistái, tanítványai előtt, amit kiterjedt levelezése, látogatóinak sokasága is bizonyított. Pécsi látogatásainak során csaknem 90 évesen is fölkereste a Mecsek egyes hajlatait, és felidézték a régi cserkészélet élményeit. Rendületlenül hitt a jövőben és abban, hogy egykor majd ismét a jezsuitáké lesz a Pius. Kemény, hajthatatlan és hűséges volt ahhoz az elképzeléshez, melyet helyesnek tartott. Habozás nélkül tudott engedelmeskedni igen nehéz körülmények között is. Átgondolt terve megvalósításában céltudatos és szilárd volt. Hiányzott belőle az emberi kedvesség és a természetes humor, inkább föltétlen hűsége és jóakarata vonzotta az embereket egyénisége felé. De aki közelebbről megismerhette és hosszabb ideig volt a közelében az rájöhetett arra, hogy a tartózkodása és a látszólagos merevsége mögött meleg szíve van és mindenkin segíteni kész jóakarat, aki valahogyan szégyellte a lágyságot és az érzékenységet. Nagyszerűen és hősiesen tudta elvállalni a rábízott feladatot, és tudott minden panasz nélkül szenvedni.

Befejezésül olvassuk el, hogyan is élt alakja egyik tanítványa, kongreganistája, a hivatásban követője, az Egyesült Államokban élő Cser László emlékezetében:

.....Levelemből fénykép esik ki. P. Tüll fényképe. Hideg, szürke szemű ember néz rád a fényképről, s majd a vesédbe néz. Tanárom, lelki vezetőm, kongregációs prézesem volt. Egyre jobb kedvvel hallgattam beszédeit a kongregációs gyűléseken, és térdeltem az azt követő szentségi áldásokon. A magyar irodalmat is ő tanította. A magyar irodalom nagyjai föltépték a szívünket, és megindították fantáziánkat. El-eljárogattam a szürkeszemű páterhez. Időnként rám kérdezett: Fiam, mire készül? Hogyan látja a jövőjét? Vállat vontam, de nagyon bizonytalan feleleteket adtam. 

Érettségi után jelentkeztem jezsuitának. Fel is vettek. Hat év után jelentkeztem a magyar jezsuiták észak-kínai missziójába. Búcsúzhattam hazámtól. P. Tüll meghívott cserkészei közé egy tábortűzre. Pattogott a tábortűz, a láng föl-fölcsapott, és versenyre kelt az ég szikrázó csillagaival. Elkapott a hangulat, és a vagy száz gyerek és majdnem ugyanannyi felnőtt közönség jelenlétében beleszónokoltam a tűzlángos éjszakába életem vágyát, reményét. Hogy mi vár rám, azt nem tudom, de annyit biztosra veszek, hogy aki követi Jézust bárhová is, annak Jézus nem engedi el kezét... 

Újra csak 43 év múlva találkoztunk. A sok hatvannyolc-hetvenéves iskolatárs között ő volt a legidősebb, de ugyanakkor a legfiatalabb is. Haja hófehér volt már, de alakja még mindig sudár. Szürke, vesébe néző szemei mintha megkeményedtek volna. Ő nem beszélt róla, de hallottam, hogy mennyire megalázták és megkínozták. De a lelkét meg nem törhették. Kemény maradt. 

Később a pannonhalmi öregotthon főnökeként találkoztam vele. Már jóval nyolcvan fölött járt, de még biztos lépéssel vezetett a sok lépcsőn föl és alá. Lacim, Lacim - mondogatta, miközben mindent meg kívánt mutatni, ami érdekelhetett. Most tudtam meg, hogy a régi, diákkoromban hallott »fiam, fiam« megszólítás átélt, valóságos lelki apaság volt nála. Ha nem is látott, gondolatban fürkészte szürke szemeivel életem útját, és imádkozott értem. 

Aztán jelenlegi otthonomban, az Egyesült Államokban is találkoztam vele. Egy volt tanítványa, venezuelai lakos fizette útját, és így jutott el hozzám egy vasárnapra. Mind az öt plébániai szentmisét végig imádkozta. Elmondta, hogy számára hosszú fogsága idején a legnehezebb a misenélküliség volt. Egyszer az ebéd utáni körsétán, a felügyelők éber szeme ellenére, valaki mögötte odasúgta neki: Atya, nyissa ki a tenyerét, valakitől Szentostyát kaptunk. 

- Ez volt életem legboldogabb hete - mondta, és a szürke szemek lágy, könnyes, meleg emlékezésbe borultak. Az Oltáriszentség Jézusa utánam jött, hozzám, a lelkembe. Milyen boldog volt az a hét! 

Azzal búcsúztunk el, hogy többé nem látjuk egymást itt a Földön. Vagy - én úgy látom -, hogy emelkedik csukott szemekkel, hófehéren, szíve körül piros, vérző és lángoló Szentostyával. Az Úr fegyelmezett katonája hazatért Istenéhez, akit nehéz időkben, de hűségesen szolgált. Vezetője az Oltár Jézusa volt, életének lámpása, s most örök „világossága." 

 

 

Pálos munkáját más forrásmunkákkal kiegészítve Hetényi Varga Károly is felhasználta, amikor megírta az üldözött szerzeteseink szenvedéstörténetét (Hetényi Varga K. Varga Borbála közreműködésével. 2002. Szerzetesek a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában II. Lámpás Kiadó, Abaliget).

A szerzőről meg kell jegyezni, hogy maga is üldözött volt. A Katolikus Lexikonra alapozva néhány adat róla: Hetényi Varga Károly 1932-ben Hosszúhetényben született. A Pius tanulója volt, ahonnan politikai okból kicsapták, a Nagy Lajos Gimnáziumban 1951-ben érettségizett. Egyházi pályára készült, de tüdőbetegsége ebben megakadályozta. A Pécsi Pedagógiai Főiskolán 1956-ban magyar-német tanári oklevelet szerzett. Komlón, a Gesztenyési Ált. Isk. tanára. 1967-ben házkutatás alkalmával megtalálták nála Fernand Lelotte „Rabboni” c. ifjúsági imakönyvének kéziratos magyar fordítását. Sajtóbűntett vétségével eljárás alá került, végül kikényszerítették rokkantsági nyugdíjazását. Nyelvoktatásból kellett megélnie. 1970-től illegális gyűjtőmunkát végzett azoknak a papoknak, szerzeteseknek sorsát kutatva, akiket a kommunista diktatúra bebörtönzött, internált és kivégzett. 1985-től számos könyve jelent meg.

Hivatkozott könyvéből átvettem dokumentumként a Tüll Alajosra vonatkozó szöveget. Az életrajzi adatok lényegében megegyeznek az általam fő forrásként felhasznált Pálos-féle adatokkal, de az eredeti hangfelvételekkel bővített változata külön értéket jelent, Tüll páter egyéniségét, szerzetesi állhatatosságát, megingathatatlan hitét még közelebb hozza számunkra. Idézve:

„Ahol megjelent magas, sudár alakjával, markáns arcélével, azonnal kialakult körülötte a sajátos jezsuita  atmoszféra. Tisztelnünk és szeretnünk kellett őt egyszerre. Talán így is lehetne mondani: biztonságban éreztük magunkat mellette. Ezt a meleg biztonságérzetet sugározta magából egész pályáján. A hatalom a maga logikájával úgy számolt, P. Tüll „kikapcsolása" majd súlyos csapást mér a Társaságra.  A hatalom azonban elszámolta magát. A rab tartományfőnök még inkább szimbólummá vált. Soha, egy pillanatra sem ingott meg, mint ahogy a Jézus Társaságán  sem sikerült a rendszernek rést vágni. Jezsuita még ,,taktikai" okokból sem működött együtt az államhatalommal. Napjaink zajló eseményei P. Tüll és a jezsuiták  megalkuvást nem ismerő erkölcsi tartását igazolják. Jól tudták: a farkast nem lehet  egyetlen báránnyal jóllakatni. Mert amikor az első bárányt felkínáljuk, máris kiszolgáltattuk az egész nyájat.….  

Tüll Alajos 1894. november 13-án született Budapesten. Családja jó módú, apja Tüll Alajos, anyja Sorger Anna.  Az elemi iskola 4 osztályát  (1900-1904-ig) Budán, a Margit körúti iskolában járja. Szülei ezután Kalocsára adják az igen jó nevű Stephaneumba. Itt érettségizik 1912-ben „jó" eredménnyel. Ez év szeptemberében jelentkezik felvételre Nagyszombatban, a Jézus Társaságba. Itt  teszi le első fogadalmát 1914. szept. 8-án.  

Bölcseleti tanulmányait 1914-17-ig Innsbruckban végzi. 1917-19-ig magiszter  Kalocsán. 1919-20-ban óraadó tanár a szerb megszállás alatt álló Pécs Pius Alapítványi Főgimnáziumában: osztályfőnöke a 90-nél nagyobb létszámú l. osztálynak.  

1920-24-ig Innsbruckban folytatja tanulmányait. 1923. július 29-én szenteli  pappá dr. Waitz Zsigmond püspök Budapesten az Egyetemi Templomban. 1924-25-ben harmadik próbaévét tölti Lainzban, Bécs külvárosában. 1925-28-ban magyar angol szakos egyetemi hallgató Budapesten. 1928-29-ben gyakorló tanár a pécsi Pius Gimnáziumban. 1929-től rendes tanár ugyanitt. Prézese a Mária Kongregációnak, megszervezi a gimnázium cserkészcsapatát, megírja a Herder-Lexikon magyar  vonatkozású címszavait. 1932-33-ban a konviktus prefektusa, 1933-tól a pécsi kollégium rektora, a gimnázium igazgatója. Irányítása alatt válik a "Pius" az ország  egyik legkorszerűbb középiskolájává, kerttel, új sportpályákkal, stadionnal. 

1941-48-ig a kalocsai kollégium rektora és a gimnázium igazgatója. 1946/47-ben a kalocsai Érseki Tanítóképző Intézet igazgatója az érsek megbízásából. Jelenlétével enyhíti a megszálló hatalom helyi erőszakoskodásait.

1948.  július 2-tól december 31-ig a pécsi Pius Kollégium rektora.  Ez alatt – Virág Ferenc püspök kérésére – megszervezi a pécsi Jézus Szíve Lelkészséget. 1949. január 1-jétől tartományfőnök, s Budapesten megszervezi a fiatal rendtagok kijuttatását Szegedről a nyugati határon túlra, vállalva a letartóztatás és halálos büntetés kockázatát.  Még e hónapban kitiltják Budapestről. Kényszertartózkodási helyként a mezőkövesdi rendházat jelölik ki számára.  

Itt tartóztatják le 1949. augusztus 29-én. Még azon az estén az Andrássy út 60-ba szállítják. Szeptember 15-én a Budapesti Fővárosi Bíróság 4 évi börtönre ítéli. A  másodfokú bíróság 1950. március 14-én távollétében és tudomása nélkül ezt az ítéletet 2 év 6 hónap szabadságvesztésre enyhítette. Börtönéveiben Vid József rendtársával együtt páratlanul szigorú és kegyetlen kínzásokat kell elviselnie.  

Büntetése letöltése után Kistarcsára internálják. 1953 szeptemberében, a tábor  feloszlatása után a Budapesti Fővárosi Bíróság 1954. április 23-án a Pestvidéki Börtönben kémkedés vádjával 7 év börtönre ítéli. 1956. július 11-én – amikor már számos, ártatlanul elítéltnek felfüggesztették hátralévő büntetését – egy főügyészi irat (Csók Károly csop. ügyész, Kaptány István áv. őrnagy és Bakóczi Antal főoszt.  ügyész aláírásával) Tüll Alajost "büntetésének további töltésére" javasolja.

A forradalmárok szabadították ki 1956. november l-én a rabkórházból. Ekkor  már jártányi ereje sem volt, mentővel vitték a Széher úti kórházba. Később Hévízen  gyógykezelték. 1957. október 1-től a pannonhalmi bencés apátságban létesített szociális otthon lakója, majd választott egyházi vezetője haláláig. 

P. Tüll már 28 éve lakott a pannonhalmai szociális otthonban, amikor 1985 januárjában fölkerestük. Fáradtan, szüneteket tartva, két hosszú délutánon mondta szalagra  emlékeit. Évekig húzódott, míg sikerült erre rábeszélnünk. Annak idején a lelkekben  még erősen működtek a kommunista diktatúra beidegződései. Egy ugyanabban az  otthonban lakó jezsuita - P. Máriás Lajos -, aki tíz esztendeig élt illegalitásban a  kis Magyarországon, már nem nyilatkozott.

P. Tüllt is az utolsó pillanatban sikerült „magnetofonvégre" kapni. A vele történtekre még jól visszaemlékezett, csupán az  események színhelyében volt kissé bizonytalan. Oly sokszor cserélgették börtöneit, hogy harminc év távlatából nem könnyen tudta megítélni, egy-egy felidézett esemény pontosan melyik fegyintézetben történt meg vele. P. Tüll hat órás visszaemlékezése – melyből itt csak részleteket közölhetünk – a rendtörténet számára minden  bizonnyal így is értéket jelent, s reméljük, hazai egyháztörténet-írásunknak is hasznos adalékokkal szolgál.  

 

- Mikor gondolt Főtisztelendő Páter legelőször arra, hogy le fogják tartóztatni?  - 1949. december 8-án kaptam a megbízást P. Borbélytól, a provinciálistól,  hogy vegyem át a tartomány vezetését. Meglepetéssel szereztem erről tudomást,  mert korábban nem volt erről szó. Konzultusra hívott össze bennünket Mária utcai  rendházunkba, és amikor megjelentem, a lépcsőházban átadtak nekem egy levelet,  melyben P. Borbély közli velem, hogy eltűnik, s vegyem át a provincia vezetését.  Ott volt véletlenül P. Varga László, és kérdezi, mi újság. Mondom, meghívó a börtönbe. Mert abban a percben tudtam, hogy ezt nekem vállalnom kell. Keresztként  fogadtam.  

- Mint új provinciálisnak, mi volt az első ténykedése?  

- Leutaztam Szegedre, hogy meggyőződjem arról, amit híreszteltek. 1948 novemberében egy csoport iparos tanonc felnőttek vezetésével megtámadta a szegedi  kollégiumunkat. P. Borbély úgy intézkedett, mindenki maradjon a szobájában, zárja  magára az ajtót, hogy a betolakodóknak úgy kelljen betörniük.  A támadók az első két emeletet elfoglalták, a mi fiataljaink a 3. és 4. emeletre  szorultak. Összezsúfolva, földre szórt szalmán feküdtek. Az épületet sem tudták  elhagyni, mert az udvar le volt zárva. A rektor, P. Fábry panaszt emelt, s a bizottság  megállapította, hogy a jezsuitáknak joguk van az egész épületre.  

A házfoglalók ennek ellenére a következő vasárnapon ünnepélyes dicséretben  részesültek a párt részéről…..”így kell cselekedni! A problémákat nem papíron kell  megoldani!" - hangzott a megokolás.  

A Szegeden tapasztaltak alapján megadtam az engedélyt P. Fábrynak: indulás!  Mi, idősek maradunk, nekünk itt a helyünk, de az utánpótlás, a fiatalság mehet.  Ilyen körülmények között nem lehet sem tanulni, sem tanítani. Nem köteleztem  senkit, hogy külföldre távozzék, de lehetővé tettem. Megbeszéltük, hogy a szökésnek kis csoportokban kell történnie, és minél rövidebb időn belül, hogy amikor észreveszik, hogy a kollégium nem létezik, már mindenki kint legyen, aki akart.  Minden csoport maga gondoskodott az átjutásról, s a csoportok nem ismerhették  egymás tervét. Ezt fényesen meg is oldották. Voltak, akik az Orient-expressz aljába  épített tartályokban utaztak a Keleti pályaudvartól egyfolytában Linzig, mert a szovjet zónában nem volt szabad kiszállniuk. De abban a biztos tudatban, hogy előbb-utóbb engem letartóztatnak, részleteket nem akartam ismerni.  

A nyolcvan papnövendékünk döntő többsége rövid idő alatt ki is jutott. A szegediek szökését P. Fábry, a pestiekét P. Kovács Jenő szervezte, P. Őry végigjárta a  határt, hogy meggyőződjék, át lehet-e még kelni. Szögesdrót már állt, de az aknákat  még nem rakták le. Arra utasítottam őket, ne álljanak ellen, ha elfogják őket, hanem  mindenki egyénileg vállalja a következményeket. Egyeseket elfogtak, de kezdetben  nem büntették őket súlyosan. Némelyiküket néhány hét után szabadon engedték. 

Főtisztelendő Páter hol tartózkodott ebben az időszakban? 

- Mezőkövesdi rendházunkban. Ide úgy kerültem, hogy 1949 januárjában a  rendőrség - pontosabban: két civilruhás detektív - kiszállt hozzám a Mária utcai  rendházunkba, s közölte velem, ki vagyok tiltva Budapestről. Mezőkövesdet jelölték  meg kényszerlakhelyül. Ott aztán rendőri felügyelet alá is helyeztek. Minden héten  jelentkeznem kellett a rendőrségen, s nem volt szabad sétálnom népes utcán. Ilyen  körülmények között természetesen nem levelezhettem senkivel. P. Reisz járt le hozzám Budapestről, s vele intéztem szóban a teendőket. Sejtve jövőmet, két lezárt, megcímzett borítékot rejtettem el P. Reőthy József  szuperior tudtával és azzal a meghagyással, hogy letartóztatásom esetén azonnal  juttassák el a címzettekhez. Egyikben P. Csávossy Elemért neveztem ki utódomnak,  a másikban P. Reisz Elemért megbíztam, hogy mielőbb legyen külföldön menekültjeink gondviselője.  

Amikor tudomásomra jutott, hogy a határon elfogottakat internálják, haladék nélkül az illetékes hatóságokhoz fordultam, adjanak engedélyt papnövendékeink  törvényes kiutazására. Kérésemet elutasították. Ekkor már a noviciusok kerültek  volna sorra. Azt gondoltam, ők ne ilyen kis csoportokban induljanak, hanem két nagyobb rajban. 1949. augusztus 14-ről 15-re virradó éjszaka tervezték az indulást.  A megbeszélés szerint Nagyboldogasszony ünnepén Bécsben a Szent Szaniszló  kápolnában találkoznak, és ott teszik le a fogadalmat. Az első rajnak sikerült. A  másikból kettőt letartóztattak. Az egyik Weissmahr Béla volt, a másik Pécsy László.  Állítólag lemaradtak a csoportból az erdőben, kissé hangosan beszéltek, ráadásul  latinul, és erre lett figyelmes a határőrség. P. Pálos Antaltól, aki a szökés részleteit minden egyes alkalommal figyelemmel  kísérte, 1949. augusztus 29-én táviratot kaptam a következő szöveggel: „Nagymama  halálos beteg."  Ebből megértettem, hogy a határon valakit elfogtak. A délutáni rekreációban  búcsút vettem rendtársaimtól, és a kápolnába siettem, mert tudtam, hogy most jönnek értem. A keresztúti ájtatosságot kezdtem imádkozni. Imádkozás közben megjelent két fiatalember és követésre szólított. Annyit kértem, hogy az ájtatosságot befejezhessem. Aztán a szobámba mentünk, ott házkutatást végeztek és letartóztattak.  Mindezekre lelkileg felkészültem, teljesen nyugodt voltam.  Gépkocsival vittek Pestre. A Világ Ifjúsági Találkozó első összejövetele volt,  amikor a Hősök teréről autónk befordult az Andrássy út 60. elé. Amint megnyílt a  nagykapu, a teljes sötétségben ez a mondat jutott eszembe: Ki itt belépsz, hagyj fel  minden reménnyel... Lépcsőkön, sötét folyosókon vezettek föl-le. Aztán egy szép szobába értünk, és  azonnal megkezdődött a kihallgatás. Nem nyúltak hozzám, csak ordítoztak velem.  Kihallgatóim főleg arra voltak kíváncsiak, honnan vettem a sok pénzt a szöktetés lebonyolítására. Mondtam, hogy azt nekik köszönhetem. Ugyanis nem engedélyezték, hogy „A Szív” újságból származó bevételből templomot építhessünk. Ezért a  rengeteg pénz megmaradt.  Annyira tökéletes volt a válaszom, hogy nem lehetett belekötni. Arról pedig,  hogy a szökés részleteit hogyan szervezték meg, nem akartam tudni. Mint ahogy valóban nem is ismertem a részleteket, hanem csak utólag, jóval később jutott minden a tudomásomra.  

- Meddig tartott az első kihallgatás?  

- Talán egy órát. Aztán a falhoz állítottak, illetve le is ülhettem, de a fal felé kellett néznem. Így kellett maradnom napokon keresztül.  

- Aludni nem lehetett?  

- Nem. És nem kaptam se enni, se inni. A szomjúság gyötört.  

- Őr is volt Főtisztelendő Páter mellett?  

- Igen. Fegyveres őr. Talán kétóránként válthatták egymást.  

- Nem volt szabad felállnia?  

- Nem. Azt mondták: vagy áll, vagy ül. Nem volt szabad váltanom. Aztán napok  múlva elém tettek egy korsó tiszta vizet: „Valljon!” De a vízből nem ihattam. 

- Milyen vallomást vártak főtisztelendő Pátertől?  

- Fogalmam sincs. Én mindent bevallottam, hogy én adtam az engedélyt a szökésre, hogy én fizettem a költségeket. Semmit sem tagadtam.  

- Milyen büntetésre számított?  

- Azzal számoltam, hogy felakasztanak. Hiszen közel nyolcvan hadköteles fiatalembert szöktettem külföldre. Halálbüntetést vártam, és teljesen nyugodt voltam.  A tárgyalást a Markó utcában tartották 1949. szeptember 15-én. A törvényszék  Tucsek-tanácsa nyilvános tárgyaláson „tiltott határátlépés elősegítése miatt" 4 év  börtönre ítélt. A tárgyaláson vádlottként ott voltak a noviciusok is, és ők is mindent  magukra vállaltak.  

Különösen Weissmahr Béla papnövendékünk akart engem menteni. Erősen hangoztatta, hogy ő nem is jezsuita, még fogadalmat sem tett, tehát neki én nem is parancsolhattam, ő mindent önszántából tett. Megható volt ezt hallani tőle. Ő ugyanis  nem hallhatta előzőleg tett vallomásomat, melyben pedig én vállaltam mindent magamra. Weissmahr Béla 6 hónapot kapott, az én ítéletemet a Legfelsőbb Bíróság  később 2 év 6 hónapra mérsékelte. A többiek ítéletére nem emlékszem pontosan.  A tárgyalás után a Gyűjtőfogházba kerültem. Nem emlékszem, mennyi időt töltöttem itt, de azt tudom, hogy innen Vácra vittek.  

Ha jól emlékszem, erre az időre esett, amikor a régi, hivatásos őrszemélyzetet  lecserélték, és átvett bennünket az ÁVH. A régi őrök tisztességesek voltak. De ha  valamelyikük át akarta magát „.menteni" az „új munkaadóhoz", ehhez bizonyítania  kellett „alkalmasságát".  

Egy vasárnap délután felállítottak bennünket a cellában. Bejött egy régi őr, és az  ávósok jelenlétében alaposan végig kellett pofoznia bennünket. Ha szakszerűen vert,  ha ütéseinek minőségével igazolta irántunk érzett osztálygyűlöletét, akkor maradhatott.   

Amikor letöltöttem a 2 és fél esztendőt, felöltöztettek saját ruháimba, visszaadták ingóságaimat, az órámat meg mindent. Rabtársaimtól is elbúcsúztam. A kapus  kezet fogott velem, örült, hogy minden rendben van, és szabadulok. De amint kiléptem a kapun, egy ajtómélyedésből valaki rám kiáltott:  

- Állj! Vissza! Kövessen!  

Az épületből kivezetett, és ott várt már egy rabszállító kocsi. A Gyorskocsi utcába vittek, ahol egy földalatti cellában kaptam helyet egyedül. Azt mondták, tíz  napig eltart, míg az ügyek elintéződnek. Az lett a vége, hogy szó nélkül betettek egy  rabkocsiba, és kivittek a kistarcsai internáló táborba. Ez 1952 márciusa körül lehetett. Kistarcsán nemcsak internáló tábor volt, hanem egy szigorú börtön is. Ide kerültem ávósok felügyelete alá. Fogva tartásom, ettől kezdve formálisan is törvényellenes volt.  

A kistarcsai internáló tábort 1953-ban feloszlatták, a rabokat hazaengedték.  Utolsónak három rabtársammal együtt engem is autóra tettek, de minket a Markó  utcába szállítottak. Úgy vettem észre, a "legsúlyosabb esetek" voltunk.  Hogy a többiekkel mi történt, nem tudom, mert engem egy napon elvittek. Különös módon. Belegyömöszöltek egy személyautó hátsó csomagtartójába, hogy  majdnem megfulladtam. Amikor felnyitották, megkérdezték, tudom-e, hol vagyok.  Mondom, hogy nem, mert bent voltam a csomagtartóban, nem láttam semmit. Ez  láthatólag megnyugtatta őket. De amikor kijjebb mentem, fölfedeztem, hogy a Pestvidéki Törvényszék épületében vagyok, mert itt megfordultam korábban is.  Reméltem, hogy most már szabadulok. Nem így történt. Néhány nap múlva egy  elsötétített terembe vezettek, és ott – mint a "Tüll Alajos Jézustársasági Kémszervezet" főnökét - hét esztendei fegyházra ítéltek. Titkos tárgyalás volt, sötétben, csak  egy halvány lámpa égett. Az ügyvéd azzal kezdte, hogy bocsánatot kér, amiért "egy  ilyen embert" kénytelen védeni, de hát a törvény előírja.  

- Tanúk nem voltak?  

- Senki. Egyedül voltam, meg sem szólalhattam. Amikor az ügyész a vádat felsorolta, az valóságos dicsérete volt a Jézus Társaságának. Emlegette a nálunk ismert fegyelmet, a magas szintű képzést és hasonlókat. Igazán meg lehettem elégedve saját szerzetesrendemmel. A végén egy papírt toltak elém, hogy egy bizonyos szakasznál írjam oda a nevemet. De mondtam, hogy nem írom oda, mert nem igaz, ami benne áll.  

A váci fegyházba kerültem, a magánzárka osztályra, tehát a legszigorúbb részre.  Fél esztendeig egyedül voltam, hogy "megtörjek". A cellában egyetlen ágy és egy  kübli a szükségletek elvégzésére. Ez volt minden felszerelés. Az ember kénytelen  ott ülni reggel felkeléstől este zárásig.  

- Kötelező volt ülni?  

- Nem. De olyan szűk volt a hely, hogyha az ember leült az ágyra, a térde elérte a falat. És nem szabad semmivel sem foglalkozni. Az ételt az ajtó elé teszik, vagy beadják, de ilyenkor a fal felé kell fordulni. A küblit a rabok viszik ki, velük sem  szabad beszélni. Legföljebb pár szót, suttogva. Különös élet, az idő megáll... Imádkoztam, elmélkedtem. Egyébként megőrült volna az ember. Később áthelyeztek többszemélyes zárkába, és rendtestvéreimmel is összekerültem. Titokban misézni is tudtunk. Kenyerünk volt. Bort pedig úgy szereztünk, hogy egy időben kaphattunk rokonainktól kuglófot, melyben mazsola volt. Ezt kiszedtük  és belőle néhány csepp bort sajtoltunk.  

 - Egészségileg hogy viselte a börtönéveket?

- Egyszer - talán 1953 körül - övsömörrel kerültem kórházba. Ott találkoztam  Hóman Bálinttal. Ez a kövér ember csont és bőrre lefogyott. Lógott rajta a bőr. Úgy, hogy fölemelte jobbról, balról, és felkötötte a derekára. Ott halt meg hamarosan  szívbajban.  Később, amikor egy nagyobb zárkába kerültem, súlyos tüdőgyulladást kaptam. Minden héten egyszer került ránk a fürdés. Nekem ilyenkor az volt a feladatom,  hogy elsőnek fölkelve szellőztessek. Az ágyból fölkelve dermesztő hidegben nyitogattam az ablakokat, s utána sorba kellet állnunk ruhátlanul a fürdő előtt, a fagyos léghuzatban.  

Kórházba kerültem. Sokat köszönhettem itt egy rabtársamnak, aki a cionisták  ügyvezető elnöke volt. Külföldre akart szökni, a feleségének sikerült, de őt elfogták.  Az orvosi rendelőben dolgozott, s amikor meglátta, hogy odakerültem, azt mondta  az orvosnak, engem mindenáron meg kell menteni. Emlékül nekem adta az övét.  Még ma is őrzöm.  

Sohasem tört le semmi, sohasem estem kétségbe. Voltak, akik lelkileg szenvedtek és panaszkodtak, hogy "ha tudnám, miért vagyok itt!" Azt mondtam nekik:  "Testvér, ha tudnád, boldogabb lennél? Vigasztalna az, ha tudnád, hogy azért vagy  itt, mert embert öltél? Adj hálát az Istennek, hogy itt vagyunk!" És akkor megint felerősödött.  

Amikor behoztak, előre tudtam, hogy ez lesz a sorsom. Amikor láttam, hogy az  Andrássy út 60. alá visznek, borzasztó érzés volt. De teljesen nyugodt voltam akkor  is, amikor abba a sötét tárgyalóterembe léptem, bár sokkal rosszabbat sejtettem.  

Engem általában elkülönítettek, hogy minél kevesebbet találkozzam másokkal.  De egy alkalommal, amikor a sétáról visszakísértek, ott várakozott a földszinten  nyolc jezsuita. Ők még nem tudták a pontos rendet, és mind felém szaladtak. Az őrség is hirtelen zavarba jött, s nem tudott azonnal intézkedni. Csak csodálkoztak,  hogy mi történik. Megható, felejthetetlen jelenet volt.  

- Nyílott-e valamilyen pasztorációs lehetőség a börtönévek alatt? 

 - Minden papi tevékenység szigorúan tilos volt. De amikor például fürödtünk,  és meztelenül álltunk a zuhany alatt, ilyenkor meg tudtuk gyóntatni rabtársainkat.  A földszinten voltak a halálra ítéltek cellái, ahol az utolsó hetet töltötték. Hetenként kétszer volt akasztás. Talán kedden és pénteken, nem tudom pontosan. A rabok  mindig csak előző délután tudták meg, hogy másnap kivégezik őket. A rab ilyenkor  jobb vacsorát kap, és előkészítik a hajnali akasztásra. Én titokban jelzést kaptam, hogy kivégzésre várók szeretnék, ha valamilyen módon feloldoznám őket. Délután 5-kor vagy 6-kor szokott lenni a földszinten az összes rab számára a létszám ellenőrzés. Föl kellett sorakoznunk négy sorban. Úgy rendeztük, hogy a földszinti cellák közül a középső elé álltam. Körülvettek engem megbízható emberek, jezsuiták és mások, hogy a be nem avatottak ne vegyék észre, mit csinálok. Aztán kopogással jelt adtam, hogy itt vagyok. És ők ott bent falon, fűtőtesten továbbadták a jelet az egymás melletti cellákba jobb és bal felé. Amikor aztán az  utolsó is visszajelzett, ez azt jelentette, hogy mindenki tudomást szerzett ottlétemről,  s arról, hogy most adom a feloldozást. Kint az előtérben minderről semmit sem volt  szabad észrevenni. 

Egy rabtársam teljesen megőszült, mert augusztustól a következő év júliusáig  olyan zárkában töltötte az időt, ahol a kivégzendők voltak, és sohasem tudhatta, melyik napon viszik akasztani. A végén megkegyelmeztek neki. 

- Tapasztaltak-e a rabok valami változást a bánásmódban a XX. pártkongresszus után?  

- 1956-ban én már betegen feküdtem a pesti Gyűjtőfogház kórházában sokízületi gyulladással. Ott bent nem tudtunk semmiről semmit. Egy reggel kérdezi tőlem valamelyik rabtársam: ”Nem vetted észre, hogy az őr sapkájáról hiányzik a vörös  csillag?" Később lövéseket hallottunk, majd hirtelen felpattant az ajtó, és az egyetemisták kiszabadítottak bennünket. Neveket kiabáltak, hallottam az enyémet is, de  olyan gyenge voltam, hogy nem tudtam válaszolni.  

Elmentek, ott hagytak. Késő este újra eljöttek, s addig kerestek, míg végre rám  találtak. Az utolsó pillanatban. Mert már hozták az ő sebesültjeiket. A folyosón találkoztam egy pillanatra Endrédy Vendel zirci főapáttal. Ő is velem együtt szabadult  több évi raboskodás után.  

Elszállítottak egy másik kórházba, és ott rejtegettek 1957 februárjáig. Titkolni  kellett, hogy szökött rab vagyok. Innen a Császár-fürdői vagy Lukács-fürdői kórházba kerültem. Egyszer eljött ide hozzám valaki, és fölajánlotta, hogy kiszabadít és külföldre szöktet. Nem mentem. Háromszor is vissza akartak vinni innen a börtönbe. Az orvosok azonban nem engedtek. Nagyon súlyos állapotban voltam. Aztán  P. Máté lakásába kerültem, miután ő külföldre távozott. Itt a házmester lányánál érdeklődött többször is utánam egy ávós. Hozzám küldték kihallgatás céljából. A  lány a választottja volt ennek az ávósnak, és azt mondta neki: „Te, ne próbáld bántani ezt az embert! Ne merj hozzányúlni!" A kérdéseit papíron küldte be hozzám.  

Pestről lekerültem Hévízre, ott gyógyítottak. Végül nagy nehezen hozzájárultak,  hogy hátralévő szabadságvesztésemet 1957. október 1-től a pannonhalmai Szociális  Otthonban tölthettem. De még ott is sokáig rendőri felügyelet alatt álltam. 1975.  június 20-án emelkedett jogerőre a Fővárosi Bíróság végzése, melynek értelmében  bűntetlen előéletűnek minősülök. Hát ennyi az egész.  

- Főtisztelendő Páter nem tett említést arról a páratlan méretű megkínoztatásról, melyben 1951. augusztus 25-től szeptember 25-ig volt része a Gyűjtőfogházban  P. Vid József rendtársával és az Örökimádás-templom plébánosával együtt. Péteri  Jánosnak az ugyancsak bebörtönzött P. Csávossy Elemérről írt könyvecskéjében  olvashatjuk, de egykori rabtársai is mesélik, hogy a jelzett időszakban felváltva, az  egyik napon hat órán át kurtavasban ültek, a másik napon pedig sötétzárkába voltak  becsukva. Tehát egy hónap alatt összesen 96 órát töltöttek kurtavasban, legszörnyűbb körülmények között. Hogyan bírta ezt ki?  

- Ez valóban a legborzasztóbb emlékem a börtönből. Amikor 1949-ben bevittek  az ÁVÓ-ba, az egyik tiszt különösen durva hangnemben ordítozott velem. Az volt az  érzésem, nem őszintén teszi. Jól sejtettem. Amint magamra maradtam a cellában,  belépett hozzám. Fölismertem. Egy piuszista diákunk volt Pécsről. A háborús évek vége felé származása ellenére fölvették az intézetbe, és segítettünk átvészelni a  nehéz időket. Nem is nyúltak hozzám a vizsgálati fogság idején.

De később a börtönben nem kerülhettem el a veréseket. Egy alkalommal az történt, hogy amikor az orsózóban dolgoztunk, egy nem-pap  rabtársunk, egy béna lábú fiatalember – valószínűleg kényszer hatására – följelentett bennünket, hogy mi, papok, szabotáljuk a munkát. A megtorlás azzal kezdődött,  hogy bejött négy-öt őr, és alaposan végigvert bennünket. De ütlegelés közben észrevettem, hogy mégis akadt köztük, aki csak a lábam közé rúgott, és pofozáskor inkább csak simogatta az arcomat. Az igazi kínzás azonban ezután következett. Egy hónapig minden másnap 6 órás  kurtavas. S mivel a hónap harmincegy napos volt, tizenhat éjszakán kellett szenvednünk. A gúzsba kötöttek ordítását az egész épületben lehetett hallani a harmadik  emeletig. Nagyon fájdalmas: Az első két órában az egész vérkeringés átállítódik.  Másokat is kikötöttek, de csak rövid ideig. Minden másnap, és minden alkalommal  hat óra hosszat egyfolytában. Bennünket egy külön épületszárnyban  kínoztak, ahol a mérnökök voltak. Amikor ők este 9-kor hazamentek, még láthattak  bennünket összekötözve a földön heverve. Emlékszem, volt közöttük egy ismerősöm, egy pécsváradi mérnök. A nevét elfelejtettem.  

- A három pap is ordított a fájdalomtól?  

- Nem. Azt mondtam magamban: ezt az örömöt nem adjuk meg nekik! Mi hárman nem ordítottunk. Isten nevében viseltük el, nem lázadoztunk. 

- Imádkoztak közben?  

- Hogyne. Ez természetes. De tudtuk, miért szenvedünk. Aztán másnap ételből  féladagolás, este pedig sötétzárka. Hideg, nyirkos betonon aludtunk minden takaró  nélkül, teljes sötétségben. El tudja ezt képzelni? Próbáltuk egymást melengetni úgy,  hogy egymás hátának dőltünk. Szóval el akartak pusztítani bennünket. Szegény Vid  nem is bírta sokáig, ott halt meg a börtönben.  

- Érez-e haragot, neheztelést kínzóival szemben?  

- Semmit. Istennek hálát adok azért, hogy semmit. A beszédemen is észrevehette, hogy nem. Senkire sem haragszom. Arra sem, aki gúzsbakötött. Hálát adok Istennek, hogy kitüntetett ezzel. Egészen világosan látom, hogy ez volt a sorsom. Lélekben már régóta készültem rá. Hiszen a történelem időben figyelmeztet bennünket.  

Emlékszem, egy amerikai jezsuita páter az I. Világháború után a Szovjetunióból  hazafelé átutazóban betért hozzánk, és előadást tartott az ottani állapotokról. Élelmet és ruhát szállított a nélkülöző orosz népnek. Akkora éhínség pusztított, hogy  nem volt ritka a kannibalizmus. Ezt később más források is megerősítették. Ez a  jezsuita jól megfigyelt mindent, a Cseka tevékenykedést is, és már akkor kijelentette előttünk: Testvérek, ez a vörös fonal sokáig végighúzódik Európa történelmén, és  kívülről nem lehet ezt a rendszert megdönteni, ennek a fészeknek belülről kell kiégnie ...  

Napjainkban – úgy tűnik – beigazolódik a jezsuita előrelátása.  

- Az elmúlt 30 év folyamán érdeklődött-e valaki – például egyháztörténész – Főtisztelendő  Páternél börtönélményeiről? 

- Nem. Eddig senki. Viszont néhány évvel ezelőtt volt egy furcsa látogatóm. Téli estén, egy késői órában üzennek föl a portáról, hogy keres valaki. Ki lehet az? És  miért nem jön fel a szobámba?  

Lemegyek a főbejárathoz, és oldalt az oszlopok alatt a félhomályban megpillantok egy idegent. Odalépek, ő átölel és elcsukló hangon, sírva kér tőlem bocsánatot.  Ráismertem. A hajdani piuszista diák volt, akiből ávós lett, és egyszer meglátogatott  a cellámban. Figyelemmel végig kísérte a börtönéveimet, de miután kikerült a hatásköréből, nem tehetett értem semmit. Láttam rajta, mindent tud rólam, tudja, hogy  ártatlanul hurcoltak meg, s nemcsak engem, hanem mindannyiunkat. Valahogy úgy  tűnt nekem, mintha feloldozást várna. Igyekeztem éreztetni, mennyire nincs semmi  neheztelés bennem. Könnyezve búcsúzott, s lopva osont ki a kapun, nehogy valaki fölismerje. Könnyebb lett a lelke? Szeretném remélni. Azóta többször is imádkozom érte. Akárcsak azokért, akiknek ott, a cellaajtón keresztül adtam meg a feloldozást ...”  

 

 

Tüll páter munkássága – a botanikus kert fejlesztése, sportlétesítmények kialakítása

 

Ma gyakran hangoztatjuk, hogy az „ép testben ép lélek” elvnek csak aktív testmozgással (sport, rekreációs pihenés, testedzés) és pihenésre, megnyugvásra alkalmas környezetben töltött pihenéssel, szemlélődéssel lehet eleget tenni. (Érdemes megjegyezni, hogy a mai egyetemi doktorképzésünkben a Természettudományi Karon belül, a doktoriskola megnevezésében együtt szerepel a biológia és a sporttudomány.)

A szemléletre Tüll Alajos már a pécsi Pius Gimnázium kertjének első úttörő megalapítója is példát állított.

A jelenlegi Botanikus Kert történetét Pásztor Andrea történész, a Janus Pannonius Múzeum főmúzeológusa dolgozta fel. Eszerint a Jézus Társasági Pius Alapítványi Katolikus Főgimnázium 1912-ben kezdte meg működését és 1914-ben került a mai helyére. A Pius Kollégiumot gróf Zichy Gyula pécsi püspök alapította. Pécs nyugati felén, a Mecsek déli lejtőjén, szőlővel telepített területen épült fel az intézmény. Akkor, a pécsi polgárok a területet csoronikai püspöki dűlőnek hívták. A püspökség az ezzel határos Horváth- és Kereky-féle szőlőbirtokokat is megvásárolta. 1913-ban kezdték el a Pius Kollégium építkezését Pilch Andor tervei alapján. A keleti szárnyában tantermek, előadótermek és díszterem kapott helyet. A nyugati szárnyra került a rendház és a bentlakó diákok internátusa. Utóbbi épületrész a háborút és a szerb megszállást követően, 1926-ban készült el. 1927-ben rakták le a templom alapkövét. 1930-ra felépült Fábián Gáspár tervei alapján.

A szőlő helyén eleinte csak park és játszóterek létesültek. Északi részéhez szőlő, gyümölcsös és gazdasági kert szolgálta a kollégium gazdálkodását. Az építkezéseket Jablonkay Gábor, a kollégium első rektora (1912-1917) irányította.

1933-ban alkalmas vezető, Tüll Alajos került a Pius Kollégium rektori beosztásába. Megkezdődött a modernizálás: a kiöregedett szőlők helyére sportolásra alkalmas park létesült

Dulánszky Jenő városi mérnök tervei alapján.

            A növendékek fizikai erőnlétének biztosítása céljából Tüll páter – aki a Pius cserkészcsapatát is megszervezte – 1934 őszén sportkombinát létesítését határozta el. Az atlétikai pálya részletes tervét Csokonay Sándor és Kismartoni Károly testnevelő tanárok dolgozták ki. Tervbe vették a meglévő fedett uszoda bővítését is. 1935-ben a Kert északi felében teraszok alakultak ki sportpályákkal, Gundrum Aurél mérnök irányításával.

            1937-ben új, sportolásra alkalmas tereket is kialakítottak. A központi stadion mellett teniszpálya, szertornahely, távolabb ródlipálya és céllövő, még távolabb korcsolyapálya épült Báldy László kertészeti felügyelő tervei alapján. Figyelemre méltó, hogy a fatelepítés érdekében Fásítási Bizottságot szerveztek, lehetővé téve, hogy az adományozók jelképesen „megvegyenek” egy-egy példányt („Fásítsuk a Piust!”).

            Tüll Alajos szívvel-lélekkel és hallatlan munkabírással irányította a munkát. Példája ma is lelkesítő!   

                  

Jelenkor – Pius Kert: Botanikus Kert, Sportpályák, Uszoda – séta emlékhelyeken

 

1950 szeptemberében a Pécsi Pedagógiai Főiskola megkapta a Pius Kollégium Kertjét.

1952-ben újra megalapult a Főiskolához tartozó Botanikus Kert. Szakmai kezekbe került. Uherkovich Gábor főiskolai tanár, majd utódai, Pásztor György és Tihanyi Jenő kialakítják a ma is meglévő gyűjteményeket hazai botanikus kertek segítségével, később bekapcsolódik Oroszné Kovács Zsuzsanna és Forró Marianna. Borhidi Attila, későbbi akadémikus átveszi a Természettudományi Karrá átszervezett egység  Növénytani Tanszékét. A botanikus kert még a Karhoz tartozik. Szakmai profilját megtartva a Pécsi Tudományegyetem Kancelláriájához csatolják. A kert szakmai vezetője pár évig Pap László, majd hosszabb ideig Babayné Boronkai Erzsébet kertészmérnök. Őt követi a jelenlegi kertvezető: Wirth Tamás biológus, PhD.

A Botanikus Kert ellátja a növénytani oktatás igényeit, országos és helyi ismeretterjesztési tevékenységet folytat, szaporítóanyag cserét bonyolít le hazai és külföldi botanikus kertekkel és élőnövény-gyűjteményekkel, bővíti saját génbankját, dísznövény bemutatókat tart és kereskedelmi forgalmat bonyolít. Fontos szerepe, hogy sportlétesítményeknek ad helyet, ennek révén részese a rekreációnak, versenyeknek, s nem utolsó sorban a testnevelés oktatásának. Meteorológiai állomása bekapcsolódott a klímaváltozás nyomon kísérésébe. Az emlékhelyek (utak, terek, szobrok) felidézik Pécs és az egyetem neves oktatóit, példaképeit: Bachman Zoltán (1945-2015) körsétány, Barla-Szabó Jenő (1901-1979) sziklakert, Bécsy Tamás (1928-2006) sugárút, Bencsik István (1931-2016) szabadidő park, Benedek Ferenc (1926-2007) római út, Czopf József (1939-2008) pihenő, Flerkó Béla (1924-2003) liget, Grastyán Endre (1924-1988) tanya, Hámori József (1932-2021) lelátó, Horvát Adolf Olivér (1907-2006) köz (Kitaibel Pál szobrával), Jobst Kázmér (1924-2016) átjáró, Kézdi Balázs (1938-2010) tér, Kozma László (1933-2013) terelő út, Lehmann Antal (1936-2010) lépcső, Lovász György (1931-2016) meteorológiai állomás, Méhes Károly (1936-2007) sétány, Ormos Mária (1930-2019) sziget, Pásztor György (1921-1993) mediterrán tér, Rétfalvi Sándor (1941-2021) tető, Romhányi György (1905-1991) út, Than Gábor (1941-2002) szurdok, Tihanyi Jenő (1928-2000) kaktuszház, Tóth József (1940-2013) kitérő (Prinz Gyula szobrával), Trixler Mátyás (1940-2010) árnyas út, Uherkovich Gábor (1912-2002) pálmaház, Zeller Gyula (1928-2009) fasor. Különleges emlékhely: Mahatma Gandhi sétány (szoborral), Wéber-Dobó-Vöröss tanösvény. Emlékfák: PTE Emlékfa (EU-csatlakozás), Pásztor György emlékfa, Tihanyi Jenő emlékfa, Gopal Krishan emlékfa, Pécsi Orosz Központ és a Szláv Filológia Tanszék emlékfája, Priszter Szaniszló emlékfa, Szépe György emlékfa, Tóth Ilona emlékfa, Andrew C. Rouse emlékfa, Ormos Mária emlékfa, László János emlékfa, Lénárd Kata „elbujós” fája. Sziklák: Thienemann Tivadar szikla, Tóth István ókor- és vallástörténész emléktábla.

Így a Botanikus Kert nem csak a növényeket mutatja be, hanem a híres, a botanikus kerttel közvetlenül vagy közvetve kapcsolatban lévő tudósok, személyiségek emlékét is felidézi az ide látogatóknak.

A jezsuita szellemiség megőrzésében Tüll Alajos páter példáját szeretnénk követni. Emlékének ápolásával valljuk, hogy az ifjúságot a keresztényi erkölcs jegyében kell nevelni a becsületes munkára, a tudományok elsajátítására és továbbadására. Ezt szolgálja a Pius Kert jövője.

A teljes anyag erről a linkről letölthető.