Kertünk korábbi vezetője, Szabó László Gy. professzor úr ismét megtisztelt bennünket írásával, amelyben a hunyorokkal kapcsolatban gyűjtött össze érdekességeket.

Ilyenkor április elején különösen nagy élmény a Botanikus Kertben sétálni és szemlélődni. Korábbi blogunkban szerepelt a Helleborus foetidus, mint különleges növény. Már korán virágzik, akárcsak a mecseki illatos hunyor. Észre vesszük virágzó példányait a Botanikus Kertben, már a Kitaibel szobor előtt is. A Mecsek nevezetes virágja Horvát Adolf Olivér híres botanikus tudósunk kedvence volt, az anekdota szerint a Helleborus odorus kezdőbetűi egyeznek az ő polgári nevének kezdőbetűivel (H. O.). Tudjuk, hogy ciszterci rendi neve az Adolf. 

A hunyor fajokhoz sok etnobotanikai adat fűződik. A történetek, népi szokások főként állatgyógyászati felhasználásával kapcsolatosak. A gyökérhúzásnak nevezett népi módszer sokfelé ismert a Kárpát-medencében.

Ha felfelé sétálunk az üvegház irányába, hamarosan előtűnnek az impozáns tavaszi héricsek. Az Adonis vernalis és más rokonfajok vékony gyökerét is használták az állatgyógyászatban. A táragygyökérnek nevezett gyökérszálakat behúzták a kezelt állat bőre alá. A képződött kisebb tályog jelezte, hogy a helyi gyulladás létre jött. Mint később bebizonyították, hogy a gyulladás mobilizálja a szervezet immunrendszerét, ami hozzájárul a fertőzéses betegség (főként tüdőgyulladás) leküzdéséhez. Vagyis a módszer növeli az állat nem specifikus immunválaszát.

Néhai Gunda Béla akadémikus, a Debreceni Egyetem Etnográfiai Intézetének professzora, a magyar etnobotanika nagy alakja így ír a hunyor és hasonló felhasználású növényekről a Néprajzi Lexikonban: 

tályoggyökér: a hunyor (lat. Helleborus purpurascens és a Helleborus niger) gyökere, amelyet a beteg ló szügyébe, a disznó fülébe húznak. Békésben, Csanádban táragy-gyükér, tárog-gyökér, Göcsejben tállu-gyökér, a moldvai csángóknál prezsgyüker, a bukovinai székelyeknél pundza néven ismert. 18. sz.-i botanikai irodalmunk többször említi, hogy az állat bőre alá húzva gyógynövénye a pásztoroknak, akik a hunyor gyökeréért messziről felkeresik a Börzsöny-hegységet. A hortobágyi idős pásztorok napjainkban is gyógyítanak tályoggyökérrel. Századunk elején az erdélyi, felvidéki hegyekből román és szlovák vándoriparosok, gyümölcsárusok, móc csöbrösök hozták le az Alföldre. A „tályog-gyökeres ember” a piacon is árulta. A Hortobágyon tályoggyökérnek nevezik a görvélyfű (lat. Scrophularia nodosa), Békésben, Csongrádban a hérics (lat. Adonis vernalis, az Adonis volgensis) gyökerét is. Az Adonis specieseket a Mezőségen kígyófű néven ismerik. Ezekkel a gyökerekkel hasonlóan gyógyítanak, mint a hunyor gyökerével. – Irod. Vajkai Aurél: Népi orvoslás a Borsa völgyében (Kolozsvár, 1943); N. Kiss István: A „tályog-gyökér” előfordulása Orosháza határában (A Szántó Kovács Múz. Évkve, Orosháza, 1960); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966).

A tályoggyökérrel kapcsolatos etnobotanikai adatok bősége sok érdekességet tár elénk. Néhai Kóczián Géza gyógyszerész-etnobotanikus és Szabó István, keszthelyi növénytan professzor cikkeiből válogatva érdemes felidézni néhányat.

Közös etnobotanikai és népgyógyászati gyűjtéseinket 1973-ban kezdtük meg. Gyűjtőútjaink során különös figyelmet fordítottunk a Helleborus-fajokkal végzett gyógyításra. (Kóczián et al. 1979). Érdekelt bennünket az, hogy a hivatalos magyar gyógyászat által mellőzött növény használatos-e ma is a népi orvoslásban, mit őrzött meg a nép a növénnyel kapcsolatos hiedelmekből.

A hunyor Európa ókori és középkori gyógyászatának fontos gyógynövénye volt. Megfigyelt és kipróbált gyógyító hatása mellett hittek a növény misztikus erejében is.

Apollodórosz Mitológia (eredeti címén Bibliothéké) című könyve így beszéli el Odüsszeusz és Kirké találkozását: „Egyetlen hajójával Aiaié szigetére ért. Itt lakott Kirké, Héliosz és Perszé leánya, Aiétész nővére, mindenfajta varázsmesterség tudósa. Odüsszeusz két csoportra osztotta bajtársait, és sorsot vetettek: ő a hajón maradt, Eurülokhosz viszont huszonkét társával elindult Kirkéhez. Kirké hívására Eurülokhosz kivételével valamennyien beléptek; a varázslónő kupával kínálta őket, mely színültig volt sajtból, mézből, árpakásából és borból kevert varázsitallal. Jót húztak belőle, aztán Kirké megérintette őket a pálcájával, és valamennyiük külseje megváltozott: kiből farkas lett, kiből disznó, kiből meg oroszlán. Eurülokhosz mindezt végignézte és megjelentette Odüsszeusznak. Ő pedig egy mólü nevű gyökérrel, melyet Hermésztől kapott ajándékba, bement Kirkéhez, a mólüt a varázsitalba szórta, és így egyes-egyedül rajta nem fogott a varázslat." A szakirodalom a fekete és a zöld hunyort tartja hivatalosan elismert gyógynövénynek. Kazay Endre 1900-ban kiadott Gyógyszerészeti Lexikonja is a fekete hunyort  (Helleborus  niger  L.)   és  a  zöld hunyort  (Helleborus   viridis  L.)   tárgyalja. Az utóbbiról a következőket írja: „...a  síkság  és  a  tátrai  felföld  kivételével  egész virányaikon  tenyész, mintegy 9  fajjal..." 

A hazai fajok (Helleborus purpurascens W. et. K., Helleborus odorus W. et. K. és a Helleborus dumetorum W. et K.) között főleg a H. purpuracens nem egységes, és a kétes előfordulású H. viridis, valamint a gyakoribb H. dumetorum közötti alaktani különbségek nem meggyőzőek (Tutin et al. 1964). Az előbb fesorolt három fő faj hazai előfordulásait Sz. Lacza (1959) összegezte, de a mikortaxonómiai vizsgálatok még több további botanikai problémára adhatnak kielégítő választ.

AHelleborus niger L. ssp. macranthus Ten. — fekete hunyor a történelmi Magyarország területén csak Horvátországban fordul elő spontán. A fekete vagy fehér hunyor (a gyökere után fekete, a virágja után fehér) hazája a Mészkő-Alpok, az Appenninek, a Balkán. Nálunk csak a virágoskertekben fordul elő dísznövényként. Tehát tévedett Wágner Dániel, amikor azt állította, hogy „Nálunk Magyarhonban,...a hegyek közt nagyon közönséges.''

Etnobotanikai és népgyógyászati szempontból különösen értékes Sadler József 1824-ben megjelent Magyarázat a' magyar plánták' szárított gyűjteményéhez című sorozatának 6. kötetében a pirosló hunyorról (Helleborus purpurascens W. et K.) közölt leírása: „Ennek a szép növénynek is a gyökerét szedik öszve minálunk, ahol az igaz hunyor majd seholsem terem. Ez egy ujjnyi vastagságú tsaknem vizerányos gyökértöve, amely kívül barna, belől fejér és fás. Ebből igen sok függőleges alászálló barna hengeres vékony gyökeretskék származnak, melyek alól rostotskákkal vannak felkészítve. Az ize igen keserű, végtére tsipős, égető; a mi hazafiaink ezt a gyökeret egészen úgy használják, mint a fekete hunyorét, és hihető, hogy orvosi tulajdonságaira nézve hozzá majd hasonló is. Buda, Szt Endre, Pilis s. t. h. körül! a pásztorok ezzel a növénnyel mint helybéli ösztönző szerrel úgy élnek, hogy az előre etzetben megáztatott gyökeret a tehenek nyakának a bőrébe tsinált bévágásba beledugják, három nap után kiveszik, és az ösztön által oda tsalogatott és öszve toldult vizes nedvességet kibotsátják. A pompás virága miatt az ékes kertekbe még pedig az árnyékon lévő virágos ágyakba megérdemli a felvételét.” 

Sadler tehát elsők között írja le magyar nyelven a Helleborus gyökér ingerterápiás, állatgyógyászati alkalmazását. Pontosan leírja azt is, hogy a hivatalos drog helyett a Helleborus purpurascens W. et K. gyökere kerül felhasználásra. 

A hunyor ingerterápiás felhasználását megemlíti Kovács Jenő Állatorvosi gyógyszertan című könyvében: „A fekete hunyort »tályoggyökér« néven népies szerként néha még ma is használják." Mint már leszögeztük, a fekete hunyor nálunk ritka dísznövény, így valószínűleg a nép azokat a fajokat használja, amelyek spontán is előfordulnak hazánkban. Rácz et al. (1975)  a következőket írják az erdélyi illetve romániai felhasználásáról: „Helleborus purpurascens W. et K. ... pirosló hunyor, papmonya... Szívre ható glikozidokat és erősen izgató hatású mérgező szaponinokat tartalmaz. Egyes országokban szívszerek előállítására szolgáló gyógyszeripari nyersanyag. Nálunk a népi állatgyógyászatban használják: sertések, juhok fülébe húzzák, szarvasmarhák, lovak húsába szúrják egyes fertőző betegségek megelőzése céljából. Helyi gyulladást idéz elő, mely fokozhatja az állat szervezetének ellenállását (ingerterápia)." 

Megállapítható, hogy a nép azokat a hunyor-fajokat alkalmazta gyógyító szerként, amelyeket a környezetében megtalált.

Babulka Péter (2024) „A Kárpát-medence gyógynövénykincsei – 50 év a gyógynövénykutatás és ismeretterjesztés jegyében” c. monográfiájában így vélekedik a pirosló és a kisvirágú hunyor gyökerének ingerterápiás alkalmazásáról: „Az eljárás lényege, hogy a fertőző betegségek megelőzése céljából a növény gyökerét a sertések és juhok fülébe, a lovaknak és teheneknek pedig a nyakukon lévő bőre alá húzzák. A népi megfigyelések alapján ezt azért teszik, hogy az állatok betegségekkel szembeni védekezőképességét fokozzák. A népi gyógyászati feltételezés helyességét és tudományos megalapozottságát kísérletekkel is alátámasztották. Egy 1990-ben közzétett kísérlet szerint ez az eljárás lovaknál, sertéseknél és juhoknál megemelte az immunvédekezésben fontos szerepet betöltő fehérvérsejtek számát. Emellett valamennyi állatnál emelkedett a neutrofil sejtek száma és fokozódott a fagocitózis is.”

Milyen növényeket használtak hasonló célra azokon a területeken, ahol a hunyor-fajok nem fordulnak elő? Wágner és Balogh a Helleborus hamisításaként megemlítik a tavaszi héricset (Adonis vernalis L.), Kiss 1964 [29] szerint a „táragyozás" igen régi szokás; gyökérhúzásra főleg a héricsfajok (Adonis volgensis Stev., Adonis vernalis L.) gyökérdarabkáit használták a hazai népi állatorvoslásban.                                       

Feltételezhető, hogy a gyökérhúzással való ingerterápiás gyógymód ősi eredetű. Nem valószínű, hogy a magyarok ősei csak a Kárpát-medencében ismerkedtek meg a gyökérhúzásos eljárással. A gyógymódot Mongóliában is alkalmazzák Szancsir (Ulan-Bator) szóbeli közlése szerint (mongóliai utamon érdeklődésemre adott információ). Az Adonis mongolica gyökerét használják hasonló célra. (Tudományos igazolás még nem látott napvilágot!) 

A fehérbe hajló pártájú növényt (tövet) ábrázoló kép az internetről való, nem biztos, hogy hiteles. Fontos lenne Mongóliában felkutatni az ott honos Adonis taxonok pontos előfordulását! 

Hangsúlyozni kell, hogy a népgyógyászatban használatos növényi anyag gyűjtésénél  lényeges a növények pontos meghatározása. A hunyorról írt régi szövegek értékelésénél vigyázni kell arra is, hogy a Veratrum album L. - fehér zászpa szinonimája Helleborus albus. (A Review of Medical Pharmacology 1970 Hellebores néven a Veratrum viride vagy Veratrum album növényt érti.)

A népi elnevezések alapján nehéz megítélni, hogy melyik növényfajról beszél az adatközlő. Szabó A. - Péntek J. Ezerjófű című munkájukban példát is közölnek: ,,Csíkszentimrén például a hunyor vagy vakuló (Polygonum lapathifolium...) friss levelével dörzsölték be a szarvasmarha bőrét.''

Külön monográfia jelent meg a táragygyökérről, az Adonis taxonok etnobotanikai jelentőségéről Szabó István (2021. 12. 07.). Összegezéséből válogatok érdekességeket. 

A szerző hangsúlyozza, hogy Orosháza növényvilágát a pusztaföldvári születésű Kiss István algológus professzor alapvető flóra és vegetáció leírása tette ismertté (Kiss 1965). A tályog-gyökér botanikai azonosítása is az ő érdeme (1960, 1964). Érdemes idézni: „Az Orosháza néprajza (Nagy szerk. 1965) kötetben a település határának története, a tanyai település, földművelés, állattartás, kismesterségek, táplálkozás, népi gyógyítás fejezetek tartalmaznak sok hasznos, megfejtendő botanikai feljegyzést. Forrásértékű Grynaeus népi orvoslás tanulmánya a múzeumi évkönyvben (Grynaeus 1965), és a még kiadatlan orosházi- nagykamarási összehasonlító gyűjtése.

Régi fajtákat, tájfajtákat, hasznos vad fajokat a tápiószelei Országos Agrobotanikai Intézet munkatársai – Boros Ádám, Papp Erzsébet, Bányai László, Szabó László – 1965-ben és 1968-ban gyűjtöttek génbanki megőrzésre Orosháza körzetében. Az intézet (ma Nemzeti Biodiverzitás és Génmegőrzési Központ) gyűjteményében Nagyszénás, Csorvás, Gerendás, Pusztaföldvár, Kardoskút, Nagymágocs, Tótkomlós, Székkutas, Árpádhalma, Nagybánhegyes stb. területéről vannak herbáriumlapok, magminták. Számos germoplazma gyűjtési hely egyezik meg etnobotanikai kutatási helyszínekkel (Holly 1999, Szabó–Grynaeus–Szabó 2000).

Szabó–Grynaeus–Szabó (2000) az etnobotanika szerepéről az agrobiodiverzitás feltárásában 329 néven ismert 345 fajt gyűjtött Nagykamaráson. Oláh Andor (1965), aki megörökítette egy orosházi kenőasszony tudását is, 237 orvoslási növényt jegyzett fel 265 népi névvel Békés és Szatmár megyében. Grynaeus (1965) 470, növényfajokban gazdag, népi orvoslási adatot gyűjtött Orosházán, aminek tekintélyes részét Soós (1965) megerősíti ismeretterjesztő jellegű munkájában. Az orosházi méhészkedés (Hajdú 1972) szakszókincse mellett a kismesterségeké és a kereskedelemé (piac Soós 2006) is gazdag növényi alapanyagokban, de egyértelmű, hogy a monografikus (Nagy szerk. 1965, Nagy 1975, Szenti több hivatkozott műve) táplálkozási tanulmányokban és takarmányozási fejezetekben igen sok növényi ismeretanyag van. A szántóföldi és kerti művelés esetében tanulmányonként változó bőségű a fajtákra, változatokra, értékmérő tulajdonságokra vonatkozó ismeret, viszont a kultúrfaj alatti taxonok azonosítása gyakran kétséges. E vidékre a szerző, Szabó István által a vártnál gazdagabb a szőlőművelés hagyományos kultúrája (Zilahi 1975), de régi fajták ismerete alig maradt, és a XX. században időszakonként felvirágzó házi szőlő- és gyümölcskertészet (Kert-Magyarország, kertbarát mozgalom) még feldolgozatlan.”

Külön kiemelhető a héricsekről szóló szövegrész.

„tályoggyökér” - volgamenti, volgai hérics Adonis volgensis Stev. ex DC. Ranunculaceae. A tályoggyökér botanikai azonosítása Kiss István érdeme (1960, 1964). Összegyűjtötte és közölte a hagyományos helyi állat- és emberorvoslási néprajzi ismereteket. Bizonyította, hogy a szárított gyökércsomókat nem csak hegyi olájok hozták az orosházi piacra, hanem titkos lelőhelyeket ismerő helyi gyűjtőktől is kaphatók. „Minden csütörtökön pónilovas kocsijával érkezett, ki tudja honnan, zöldzsinórós kalapja után ítélve talán Biharból »Hímesgyökér, táragygyökér! – kiáltotta el magát – Táragyot a malacoknak, orvosságot a betegeknek. Kinek mije fáj, és én adom azt a gyökeret, ami elmulasztja a betegséget. Ma itt van mind, orvosság ez kérem! Vették a táragygyökeret, kettő-három adagot is. Egy bácsinak reuma ellen, pálinkában oldandó hímesgyökér darabkát adott, bizony nem olcsóért.[…] Öregember nem vénember, mert hímesgyökértől megfiatalodik. Kaszaperi nyolcvanéves bácsinak két hete lett gyereke, s én jutalmul a hímesgyökérért – mutatta – egy demizson bort kaptam.” Sertéstartó gazda, aki a héricset virágos kertjében termesztette, száraz gyökerét az ajtófélfára lógatva tárolta, 1974-ben táragyos pálinkával kínált Csorváson. Borbás Vince, majd Tímár Lajos gyűjtése szerint a sárga tályog-gyökeret borkóró (Thalictrum) fajok adják. Később a hasonló népi nevű és használatú – főleg hunyor (Helleborus)-fajok ismerete egyre tágabb földrajzi körben jelentősen bővült.

Kiss I-nak A "tályog-gyökér" előfordulása Orosháza határában c. tanulmánya már 1960-ban megjelent, és az Orosháza növényvilága fejezetnek is ő a szerzője (Orosháza története 60-80. p.) a hasonló néven nevezett évelő Adonis fajról, Sós nem nevezi meg. Gyökeres köteg, tárogygyökér sárgaság ellen. Táragy-gyökér, lovak gyógyítása. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint hortobágyi pásztorok is használták a gyógymódot. Tiszamentén Győrffy és Timár szerint Thalictrum fajokról van szó. Thalictrum flavum: sárga tüvü táragy („sertés fülébe, marha leményibe, szügyibe húzzák" (t. i. gyökere darabját). ,,ez tünetes betegség, leginkább reszket; és ha tényleg táragyos, összefogja húzni neki" Király István. Klárafalva), táragy fű (Hantháza, Herold Ferenc) tára-, v. tájog-gyökér (Kistelek). Külső lemosásra farkasalmalevél tea járt hozzá. Táragygyökér szarvasmarháknak ugyanúgy, mint a lovak gyógyításánál. Táragyos pálinka. Táragyolás disznó gyógyítására Táragy, tárog’gyökér, tájog’gyökér volgamenti hérics megszárított gyökere.

A volgamenti hérics (Adonis volgensis) Magyarország egyik legritkább és legveszélyeztetettebb növényritkasága. Hazánk területén egyetlen eredeti, valószínűleg a jégkorszak utáni sztyeppklíma idejéből származó állományát Csorvás orosházi határa mellett fedezték fel 1935-ben, mint a magyar flóra új tagját. Kiss István professzor (1960, 1964) a következő évben, tizenöt helyen, közöttük Orosháza hármashatárán, és 95 folton 383 egyedet számolt össze a jelenlegi reliktum élőhely tágabb környezetében. Az állomány nagyarányú csökkenését kiszántás, vegyszeres gyomirtás és állatgyógyászati célokat szolgáló tályoggyökér (táragy-, tárogy-gyökér) gyűjtés jelentette. A hármashatárhalom elszántása következtében az alig 20 m átmérőjű, egy méteres magasságot sem meghaladó kiemelkedésén kis löszgyepmaradvány vált a föld színével egyenlő termőfölddé. A volgamenti hérics 1961-ben a Hódmezővásárhely határában lévő Csomorkány vasúti megálló közelében is előkerült, de onnan hamarosan eltűnt, élőhelye becserjésedett. A vasúti töltés déli oldalán dróttal körülkerített asztalnyi terület sokáig jelölte a helyét. A faj a szakirodalomban erdélyi hérics (Adonis x hybrida G. Wolff ex Simk., syn. A. transsylvanica Simonov) néven is szerepel, mert – morfológiai alapon – a tavaszi hériccsel keletkezett és állandósult fajkereszteződés. Sramkó Gábor debreceni botanikus molekuláris genetikai vizsgálata szerint (2011, 2012) a csorvási növény valójában nem hibrid, hanem maga a szülőfaj lehet. A tavaszi hérics (Adonis vernalis L.) a második világháború idején eltűnt Orosházáról, beleértve Tatársáncot is, viszont Kakasszék közelében rábukkantak napjainkban, ahol csernozjom, sziki és homoki gyep töredékek érintkeznek viszonylag kis területen. Az 1950–60-as években, amikor a Szőkehalmon üzemi szőlőt telepítettek, Szabó István így folytatja: Gyermekkoromban, Pósahalom vasúti megállónál éltes fehér nyárfák alatt kunkorgó árvalányhajas homoki gyep díszlett. Lejjebb, a tágas, tiszta legelőn szikes padkák, nádas–csátés vízállások sorozata húzódik a Lebuki-lapos és a gyopárosi tavak felé.

A hunyor fajok magyar nyelvterületen gyűjtött nevei Csapody - Priszter szótára szerint: Helleborus-nemzetség általában, népi nevek: kehgyökér, kígyófű, ökörérfű, ökörérőfű, papkalap, tályoggyökér, táragy, taragy gyökér. Jávorka szerint: Helleborus dumetorum W. et K. - kisvirágú hunyor népi név: ökörérőfű, Helleborus niger L. - fekete hunyor, népi nevek: kígyófű, zászpa, Helleborus purpurascens W. et K. - pirosló hunyor, népi nevek: karácsonyi rózsa, kecskerózsa, kígyófű, papkalap, papmonya, paponya.

A szomszédos népek szóhasználatából is kitűnik a felhasználás gyakorisága, valamint az etimológiai kölcsönhatások megléte. A népi elnevezések utalnak a növény használatára, a hozzá kapcsolódó elképzelésekre, hiedelmekre. A népi nevek elemzése csak akkor lehet teljes, ha az évszázadok alatt együtt élő népek szóhasználatát teljességében elemezzük. Közös történelmünk volt, és népi kultúráink is tartalmaznak közös elemet.

A Christwurz, Christwurzel, Winterrosenwurzel német neveknek megfelel a karácsonyi rózsa magyar, a bozicnjak szerbhorvát, valószínűleg a román bojotel név és változatai, amelyek valószínűleg szláv eredetűek. Ugyancsak ennek felel meg a román trandafir de iarna név is, amely téli rózsát jelent magyarul. A Somogy megyei Tarany községben gyűjtött farkasgyökér, vend nyelven vukova zila, vukova korén név megfelelője megtalálható a román nyelvterületen, ott barba lupului a növény neve. Érdekes a szász Lüppwurzel név, amelynek első szótagja való-színűleg román eredetű.

A növénnyel kapcsolatos misztikus hiedelmeket több szerző leírja. Idéztük Hermész szavait is Homérosz művéből: „Vedd e varázsfüvet...", a román strigoae név ezt jelenti. A növény hatására utal a iarba nebunilor (bolondítófű) román név. Dioszkoridész leírásából tudjuk, hogy a növénynek bódító hatása van, erre utal a szerbhorvát glavobolka (fejfájás) név is.

Szabó A. és Péntek J. a következőket írják: „Sok növénynév a növényhez fűződő babonás hiedelmekből ered... a Helleborus purpurascens neve Etéden: pipevirág, azt tartják róla, hogy ha a gazdaasszony leszedi a virágját, nem lesz pipe a háza táján.'' Hasonló hiedelmet ír le Aumüller is, a Baranya megyei Pécsszabolcs (Mecsekszabolcs) községben a következőket mondta Földvári (Förster) Andrásné sz. Kiss Rozália adatközlőnk: „Ökörérőgyökér [Helleborus odorus W. et K]. Nem jó hazavinni, mer nem tojnak a tyúkok." Valószínűleg a következő nevek is erre a hiedelemre utalnak: tyúkbolondító a magyar nyelvben, kuri cvit, kurje oko, kurjica, kurosliep a szerbhorvát nyelvben.

A kukurek, kukurijek szerbhorvát szó kukorékolást jelent, de átvitt értelemben a kakast is jelenti. Román megfelelője: cucurig, cutcurig, cutcurechiu, az edélyi szász nyelvben: Kockeschblam, Hahnenblume, Kockeschwurzel. Lehet, hogy a növény korai virágzására utalnak e nevek, de lehetséges az is, hogy Hermész és Aszklepiosz szent szárnyasáról kapta a növény e neveket. (A növényt, mint arról már írtunk, Hermész adta Odüsszeusznak, Dioszkoridész leírásából pedig tudjuk, hogy kivájásakor Apollonhoz és Aszklepioszhoz kellett a begyűjtőnek imádkoznia.)

A paponya. papmonya, papkalap, papszoknya, papvirág nevek megfelelői is meg-találhatóak a szomszédos népeknél: pap-i-gaca, popova gaca a szerbhorvátban, coada popii, ouale popii, vagy az általunk gyűjtött caile popului a román nyelvben. A „paponya" név magyarázatával nyelvészeink is foglalkoztak, Benkő et. al. 1976 szerint: „ Valószínűleg összetett szó: a pap és a »here, tojás stb.« jelentésű mony birtokos jelzős összetételeként keletkezett... Bogyó alakú termésük vagy gumójuk alapján kaphatták a növények ezt a nevet... Számos pap- előtagú növénynevünk van; vö.: papkalap »hunyor« (1870: CzF.páponya a.): papsapka »kecskerágó« (MTsz.)..."

Állatgyógyászati ingerterápiás felhasználására utaló nevek: tályoggyökér, tálé-gyökér, tálé, tálya, táragy a magyar nyelvben, sprez, sprez, zavlacni korén, talov, talog, teloh stb. a szerbhorvát nyelvben, spinz, spin, span , spanz, spunz a román nyelvben.

A cemerika, cemerica elnevezés megtalálható a szerbhorvát és a szlovák nyelvben, de ismeretes növényként a cemerice szó a cseh nyelvben is, ahol a hunyort jelöli e név, de ismeretes az ukrán és az orosz nyelvben is, ahol a Mejiepnna, Hejiepnica név a zászpát (Veratrum album L.) jelöli. Az elnevezés valószínűleg embergyógyászati felhasználására utal. A „csömör igen bő étkezés után fellépő akut gyomorkatarus, melyet ezen alakjában különösen gyomornyomás érzete, főfájás és főleg a gyomorrontást okozó étel iránti nagyfokú undor jellemez." Ismeretesek a hunyor gyökerének szeszes (pálinkás) kivonatai népi gyógyító szerként gyomorrontás orvoslására. A csömör szavunk megfelelője a szerbhorvát nyelvben cemer, a többi szláv nyelvben a használata kikopott.

A Kászonban gyűjtött zászpa név Brassó megyéből származó adatközlőnktől szár-mazik, Borza egy Brassóban megjelent szótárból közli a fehér zászpa nevet.

Említettük, hogy egyes vidékeken a hérics-fajok kerülnek hasonlóképpen felhasználásra, mint máshol a hunyorfajok. A magyar táragy név mindkét nemzetséget jelenti, a román nyelvben a spinz, a ruscu a név is mindkét nemzetségnél használatos. Érdekes lenne tudni, mit őriz a kigyófű elnevezés, amelynek a román megfelelője iarba çerpeasca.

A HUNYOR-FAJOK MÁGIKUS-MISZTIKUS FELHASZNÁLÁSA

„Vedd e varázsfüvet..." mondja Hermész, és átadja a mólü nevű növényt Odüsszeusznak. A növény valóságos, hiszen a „földből tépte ki" Hermész, a görög mitológia alakja. Az erős hatással rendelkező növényt a nép misztifikálta. Dioszkoridész leírásából tudjuk, hogy a növény gyökerének kivájását szertartásosan végezték. A kivájást végző személynek Apollonhoz és Aszklepioszhoz kellett imádkoznia.

A „sárkányölő" Szent György az egész keresztény világ különösképpen tisztelt szentje volt a középkorban. Szent István királyunk az egész életén át a krisztusi igazságért és a gonosz ellen küzdő szent vértanút az ország védőszentjévé választotta. György ábrázolásánál a sárkány a gonoszt jelképezi. Népünk hiedelemvilágában is ismert a sárkány. Népmeséink hőseinek is sokszor meg kellett küzdeniük a sárkánnyal. A aranyi vendek (Somogy megye) elképzelése szerint a grabanciás (garabonciás) is szokott sárkánykígyó alakjában repülni. A grabanciás pedig vragoljás, azaz ördöggel cimboráló. (Adatközlő: Kiskó Imréné sz. Ruzsics Erzsébet, Tarany.) A bibliából is ismeretes az Évát megkísértő ördög kígyó alakjában. Lehetséges, hogy a hunyor Kolozsvár környéki és kalotaszegi kígyófű neve az „ördögi varázslattal" való kapcso-latát fejezi ki.

Stephan Aumüller  a következőket írja a Helleborus dumetorum W. et K. - Güllwurzel gyökerének begyűjtési idejéről: „Das Wurzelgraben muß am Georgitag stattfinden." Kiskó Imréné született Ruzsics Erzsébet aranyi (Somogy megye) adatközlőnk szerint Szent György (ápr. 24.) hajnalán a boszorkányok kimennek a rétre. Amelyik boszorkány a „füvet legeli", az az állatokat tudja rontani vagy gyógyítani, amelyik pedig a fűről a harmatot gyűjti, az az ember rontásával vagy gyógyításával foglalkozik. Miért éppen Szent György napján kell a boszorkányoknak kimenniük a tevékenységükhöz szükséges növényeket begyűjteni? Szent György legendájából tudjuk, hogy György Diocletianus császár előtt bebizonyítja, hogy Apollon napisten maga a gonosz. (Tudjuk Dioszkoridész tudósításából, hogy a Helleborus gyökerének kivájásakor Apollonhoz és Aszklepioszhoz kellett a vájást végzőnek imádkoznia.) György Jézus igaz istenségét bizonygatja a császárnak. Előzőleg meggyógyít egy csecsemőt, akit elküld Apollon templomába. A csecsemő Jézus nevében felszólítja Apollont, hogy menjen a császár palotájába. A csecsemő György által adott bottal hajtja a bálványt. Diocletianus leborul istene előtt, majd így szól Györgyhöz: „íme lássátok, mely nagy ereje vagyon a mi istenünknek s mely nagy csodákat művel. Annak okáért kérlek téged, édes barátom, György, áldozzál neki, mivelhogy ő a napnak istene! - A nap Istenének szívesen áldozok én, - mondja rá György, a bálványra pedig rákiált: - Parancsolom néked az én Uram Jézus Krisztusra, mondd meg nékem, ki vagy! Szörnyűt ordít erre Apollo: - Jézus Krisztus az igaz Isten és eltaszított engem és cimboráimat. Ennek okáért kedvem telik benne, hogy megcsaljam az embereket s eltérítsem őket Istentől és sugalmazzam nekik, hogy áldozzanak a gonosz bálványoknak. Esküszöm pedig neked, - szólott most György felé, - hogy mindörökre gyűlölni foglak és bosszút állok becstelenségedért, melyet rajtam cselekedtél. Mondja rá György: - Parancsolom néked Istennek nevében, mutasd meg nekünk, milyen szerzet vagy ? - ahogy ezt kimondta, nyomban meg is látta a gonosz lelket ülni fent az oszlop tetején, az pedig fekete volt és szörnyűséges..." 

Azokon a helyeken, ahol gyűjtéseinket végeztük, a begyűjtési időre vonatkozólag nem kaptunk pontos időpontot. Kászonimpérben Balázs D. Dánielné szerint: „Tavasszal és ősszel lehet szedni, gvökerecskék." Bácsa János rónaszéki (Máramaros megye) román adatközlőnk szerint: „Tavasszal kell szedni." Timár György (Pili Gyuri a vérbajos vagy politikus) háromkuti csángó adatközlőnk szerint: „Szénacsinálás előtt kell gyűjteni.'' A nép ma már csak racionális gyógyításra használja a növényt, így a szertartásos begyűjtésre vonatkozó tudnivalókat adatközlőink nem ismerték. Lehetséges, hogy a tavaszi begyűjtés valamikor Szent György napján történt.

Somogy megyében, a két horvátországi községben (Zđala és Gotalovo), Magyarbékáson (Bicaz Chei, Neamt megye), Halász Péterné szóbeli közlése szerint a moldvai csángó községek-ben és Michal Markus szóbeli közlése szerint a Felső-Garam vidékén Szlovákiában a hunyort a ház körüli kertben is tartják. Itt a növény mindig kéznél van. Markus közlése szerint a kivájt gyökér helyébe pénzt is tettek. (Ez a szokás ismeretes Máramarosban is, az Atropa belladonna L. - nadragulya gyökere helyére szoktak pénzt tenni, így a növény szerencsét hozott.)

A Somogy megyei Tarany községben maradt fent valami kevés a növényhez fűződő hiedelmekből. „Ennek borzasztó a hatása" — mondta Papp (Birkás) Mihályné született Fülöp Katalin taranyi adatközlőnk. Basa Dezső háromfai (Somogy megye) adatközlőnk is hasonlóan nyilatkozott: „Mekkora hatása volt, az őrület!" A somogyi falvakban csak néhány család kertjében található meg a növény, így értékesnek tartották. Érdekes az a tény, hogy Somogy-ban eddig csak a délszláv eredetű lakosság vagy a velük érintkezésben lévők között találkoz-tunk a hunyor használatával.

Taranyban a Papp (Birkás) család szőlőjében lehetett a növényhez jutni. Eredetéről Papp (Birkás) Mihályné született Fülöp Katalin a következőket mondta: „Az a farkasgyökér úgy vót, hogy az apósom hegyőr vót, és látott ilyen-olyan növényöket a szőlőbe, és azt a farkasgyöke-ret is möglátta. Az a háromfai embör odakerüt az apóshó, Kozma Ferenc vót annak a neve. (Azok is úgy beszétek vendü, mint mink. Törve beszélünk azért magyarul, hogyha meg is mondjuk, de nem tudunk olyan tiszta szót ejteni, mintha csak egy nyelvet beszélnénk.) Kérdezi az após tide, hát ez mi? Azt mondta neki a három fai embör, hogy ez a farkasgyökér. Amelik ló bujdosó kehét nem tudja kiköhögni, a szügyibe köll húzni, és mögmenti a dögtű. Akkor az apósom kért tüle, azt mondta, hogy nem ád. Őnáluk nem vót alma, nálunk meg sok vót, egy mérő almáért adott egy gyökeret neki. Egy csirt. És elütette az apósom, száz meg száz lovat gyógyított meg Taranyba vele."

A gyökeret kérni kellett a tulajdonostól, akkor adtak mindenkinek. „Még a legnagyobb ellenségemnek is adnák" — mondta Fuisz Mihály Korenyás aranyi adatközlőnk. Ha valaki lopta a gyökeret, akkor szerintük a növény elment a helyéről, és többet nem volt szerencse a háznál. Így beszélt erről Papp (Birkás) Mihályné született Fülöp Katalin: „A gyökérbü nem szabad félrevágni, ami le van ütetve. Kérni köll, szívesen ád akárki, és akkor el is magyarázza, hogy köll használni. Ha ellopják a gyökeret, akkor elmegy a helirü. Akkor elszárad. Ha valaki kér, adni lőhet szívesen, de úgy lopni, ne lopja el senki. Ha lopják, akkor a hangyák elszárogatják. Meglopom, nem lesz belőle semmi. Akkor nincs hozzá szerencse." (Hasonló szokásról tett említést Michal Markus a Felső-Garam vidékén élő szlovákok között.)

Taranyban tanúi voltunk annak, hogy ilyen lopás miatt két család több évtizede haragot tart. Állítólag Fuisz Mihály nem kérte a gyökeret Pappéktól, ezért Pappék növénye „elment a helirű", Fųisz Mihály pedig a Korenyás csúfnevet kapta érte. 

Taranyi adatközlőink azt állították, hogy a növény Háromfáról került hozzájuk. Háromfán (Somogy megye) Basa Dezső kertjében találtunk kisvirágú hunyort (Helleborus dumetorum W. et K.).  Basa Dezső humorgyökérnek vagy tályoggyökérnek nevezte. A következőket mondta: „Apám is használta. Csikó-, lóállománnyal adta-vette az ember. A lovakat régen Horvátországbul, Verőcéről és Klastromról hoztuk. A humorgyökeret hasznáták Bohón, Heresznyen.” Basa Dezső még a következő vásárhelyeket sorolta fel: Letenye, Nagykanizsa, Pécs. Valószínűleg a lókereskedőktől lehetett a növényt beszerezni, a lókupecek terjesztették el használatát.

GYÓGYÁSZATI FELHASZNÁLÁS

A hunyor-fajokat gyűjtési területeinken főként állatgyógyászati célra használják. Embergyógyászati felhasználásuk a magyar nyelvterületről eléggé kiszorult. A nép megfigyelte a növényekből készített népi gyógyító szerek erős hatását. Főként inkább mérgező, gyulladást okozó hatását használták fel szándékos mérgezésekre.

a. Embergyógyászati felhasználás

A növények szívre ható glikozidokat és szaponinokat tartalmaznak. Embergyógyászati felhasználással csak a gyimesi csángók között találkoztunk. Balogh Kálmán, Wágner Dániel leírták a növény készítményeinek hánytató, hashajtó hatását. A hivatalos készítményekről a bevezetőben írtunk. Ezekhez a készítményekhez a nép a gyógyszertárakban jutott hozzá. A magyar hivatalos gyógyászat ezeket a készítményeket elhagyta, így a népgyógyászatból is kiszorultak.

Bartos Miklós gyimesközéploki (Luñca de Mijloc, Hargita megye) csángó adatközlőnk a következőket mondta felhasználásáról: „Meg kell mosni a gyükeret tisztára, s elszaggatni apróra, s üvegbe rakni, s pálinkával megtölteni az üveget, s két-három nap áztatni, s akkor lehet csak használni. Csak egy poharacskával tudja. Gyomor, ha nem éppen egészséges. Gyomorfá-jásra. Komonyesten [Cománeçti] volt egy jó emberem, s jártam nála, s ő mondta nekem."

 Blága János Kóta gyimesközéploki adatközlőnk is hallott erről: „Hát régebben az öregek használták azt is, ha az embernek fájt a gyomra, eszpenz gyökeret pálinkába megáztattuk, ázott mondjuk egy hétig. Akkor megitta, közbe nem, kicsi pohárokkal ivott meg, s magához jött azért, használt akkor biztosan."

Michal Markus szóbeli közléséből tudjuk, hogy a kocsmárosok a gyökeret pálinkában áztatták, az így készített kivonatot árulták gyomorfájós betegeknek. Michal Markus a használatot a nehéz ételek fogyasztásával magyarázta. A szlovák pásztorok ilyen nehéz eledele a haluska. A gyimesi csángók pedig a kukoricából készített puliszkát fogyasztják, amely szintén nehéz étel.

A pálinkás kivonatot köptetőként is használják Háromkúton (Trei Fíntíni, Hargita megye). Berszán Illésné született Nagy Virág háromkúti csángó adatközlőnk a következőket mondta el e népi gyógyszer keletkezéséről: „A magyar időkben vót hídőrségen az én uram, és tüdőbaj támadta, tüdőtámadása lett. Ment orvoshoz, de nem fogadták, mert az arca piros volt, s azt mondták, hogy nem beteg. Ő elkeseredett, s gondolta, hallotta, hogy mérges fű ez az eszpenz fű. S ásott olyan gyökeret, s gondolta, hogy ő öngyilkos lesz, elpusztítsa magát. S vett egy liter cujkát, s belétette azt az eszpenz gyökeret. Három napig érelte, s akkor megitta. Úgy, hogy erősen köhögtette, hánytatta, s addig, míg a flekmát mind kidobta, és a tüdeje kijavult. Máma 74 éves ember, ép, egészséges a tüdeje.” A gyimesi csángók tüdőbajnak neveznek minden légúti megbetegedést. Berszán Illésnek bizonyára bronchitis chronica lehetett a baja. Gyógyulása után gyógyító szerként ajánlotta az eszpenz pálinkás kivonatát. A szer hatását saját magán próbálta ki. (A szaponinok köptető hatása közismert.)

b. Mérgező szerként való felhasználás

Öncsonkítás a hunyor gyökerével

Berszán Illés nem véletlenül gondolt az eszpenzre, amikor öngyilkos akart lenni. Erdélyben a Helleborus purpurascens W. et K. gyökerét használták öncsonkításra a katonai szolgálat alóli kibúvót kereső emberek. Adatközlőink a következőket mondták erről: „Nálunk sokat a földbe vitt az ilyen. Megsúrolták (a lábukat), de csak akkora kellett, mint az ujjam, s másnap vitték a kórházba, s a hidegházba." (Timár János, Gyimesközéplok, Hidegségpataka)

 „Ezelőtt több, mint ezer katona szabadult a katonaságtól. Eszpenzzel bédörzsölte a lábát, soha nem lett katona." (Timár György - Pili Gyuri a vérbajos, vagy politikus, Háromkút, Gyimesvölgye, Hargita megye)

„Például Szenttamáson egy bésúrolta vót a lábát, s szinte elvesztette, most is folyik a lába." (Bara Márton juhász, Térkő, lakása: Csikszenttamás)

„Ha valaki nem akart katonáskodni, bicskával sebet csinált a lábán, a sebbe a spin gyökerit rakta. Előfordult, hogy le kellett vágni a lábát." (Cepec János román adatközlő, Magyarbékás [Bicaz Chei])

„ Volt olyan, hogy az anya a fiának beledugta a lábába, hogy ne menjen katonának." (Dzsur-dzsa Ambrus, Rónaszék, Máramaros megye)

„Mikor katona vótam bicsakkal felvágtam a lábamat, beletettem, mégse vettek fel betegnek." (Bogdán István, Bánffyhunyad, Kolozs megye)

„Használták még azok is, akik meg akarták magukat rontani, a kezükbe is húzták, hogy ne legyenek katonák. Nagyon mérges dolog..." (Gábora Márton, Kalotaszentkirály, Kolozs megye)

„Kígyófü. Volt egy ember. Egy gazember elbolondította, a lábába húzott. Mindig folyt a lába tizennyolctól fogva mostanáig viselte. Tett a fülibe, megsüketült, hogy ne legyen katona. Olyan kínba vót, hogy kérlelte az orvost, vágják le a lábát, de az orvos azt mondta, akinek levágják, az nem kéri." (Both Jankó István, Valkó, Kolozs megye)

Abortív felhasználás

Baranyai Aurél szóbeli közlése szerint a hunyorgyökeret az Ormányságban és Mecseksza-bolcson (Pécsszabolcs) magzatelhajtásra használták.

Földvári (Förster) Andrásné született Kiss Rozália és Földvári Mihályné született Tóth Margit pécsszabolcsi (Baranya megye) adatközlőink a következőket mondták: „Ökörérő-gyökér. Nem jó hazavinni, mer nem tojnak a tyúkok. Megmosták, rákötöttek cérnát, és dugták föl a méhbe."

c. Állatgyógyászati felhasználás

A bevezetőben említettük, hogy a hunyor gyökerének gyulladást előidéző hatását használják fel a népi állatorvoslásban lovak, szarvasmarhák, sertések, juhok egyes fertőző betegségeiben. Az eljárást ingerterápiás eljárásnak nevezzük. A gyökeret lovak és szarvasmarhák húsába szúrják, sertések és juhok fülébe húzzák, az így keletkező helyi gyulladás fokozhatja az állat szervezetének ellenállását.

Azokon a helyeken, ahol a növény a természetes flórában megtalálható, elég sokan értenek a „gyökérhúzáshoz". A somogyi községekben „specialisták" végezték ezt a műveletet. Általában azok a férfiak, akik a növény tulajdonosai voltak.

Taranyban Ruzsics Imre volt a „gyökérhúzás" specialistája. „Ruzsics Imre olyan állatorvos féle volt" — mondta Fųisz Mihály Korenyás aranyi adatközlőnk. Papp (Birkás) Mihályñé született Fülöp Katalin, a farkasgyökér tulajdonosának a menye a következőket mesélte: „Mert az apósom öreg vót, a gyökeret, egy embör vót, Ruzsics Imre bácsi, akit szoktak hívni, ha valahun valami beteg jószág vót hirtelenÿen, hogy nem hivattak állatorvost. Az szokott elmenni. És az amikor észrevette, hogy ez bujdos ó kehében van, akkor csak mihozzánk küldte, Pappékhő. — MenjPappékhő, akármilyen munkájuk van, azok adnak! Mink adtunk, gyökeret, az meg járt behúzni. Az egy fillért senkitü nem kért. Mink nem kértünk soha egy fillért, örütünk, hogy Isten nevében tudunk segíteni, mink is, meg aj is mindenkijön."

Ruzsics Imre már nem él. Leánya, Vida Mihályné született Ruzsics Anna így beszélt erről: „Arra emlékszöm. Azt láttam magam is, amikor csinááta. Vastag tüvee átbökte a szügyét a lónak. A bőribe. És abba a tiíbe belefűzte, belefonyta ilyen kenderkócba azt a gyökeret, és avvaa húzta bele a tűbe, és a tüvee meg körösztű, úgyhogy a két vége kiáát a bőrébű a lónak. És összegÿűt, mint egy ilyen egy kónyér nagyságú. Az a gyökér annyira összehúzta a gennyt,

lehúzta a tüdőrü. Vagy csak onnand ugye. És akkor a két végitü szivárgott a fonálon, ami be vót fonva. Lenek szivárgott. Jobban szivárgott, ha lenek vót az egyik vége."

Papp (Birkás) Mihályné született Fülöp Katalin a következőket mondta: „Mikor a lovak bújdosló kehében vannak, mer máskor ilyenkor vót a gabonahordás má [július 22]; Nagyasszony napkor tudom, hogy augusztus 15-én má mind kazalba vót a gabona, július 10-én a búzákat már mind learattuk, mer korábban szoktuk vetni. Hát akkor vótak a lovak legjobban bújdosló kehébe. A farkasgyökérbű igyenes szálat kikeresni, és ha száraz, meg kell vizezni, és a lónak a szügyit összefogni, de nem így hosszat, hanem így [keresztben], és alulrú zsákvarró tüvee, illen gépselem-meelvelehúzni, mer máskülönben a gyökér elszakad. És lefelé egy kis gyökér álljon ki. Azt nem szabad se fölvágni, se kötözni, az a ló nem mer a heliről lépni egy egész nap, annyira fáj neki. De az magától folik is ki, magától gyógyul is. Az akár mennyire fögyülik neki, mer főgyiin, mint egy házikenyér. Akkora domborulása van neki elől a szügyibe. Áztat nem köll fölvágni, az maga magának csinyál akkora lukat, hogy azon folik. De az akár egy hétig folik, azt nem köll semmivel se kezelni, se mosni, se semmit nem köll avvaa csinyálni, az maga szőrint onnan kihúzódik és kifolyik. Aztán bogár se mögy rá."

„Ennek borzasztó a hatása — mondta Papp (Birkás) Mihályné, majd a következő esetet mesélte el: „A nagybátyámnak vót egy Blanka nevű lova. Má elnyújtózkodott, hogy dögölni akart. Semmit nem övött már, hideg vót a ló, hullának való. Mentem a férjemmel aratni. Azon mönji¡nk körösztül, az udvarunkon, és azt mondja a nagybátyám:

— Sógor, gyere nézd mög, az én lovam megdöglik, a Blanka!

— Mi a baj Jóska bácsi?

— Bújdosló kehéje van neki, és nem tudja a kehét kiszorítani a tüdejitü.

Letötte az én uram a kaszát, aszt igen jó járó vót, olyan jó járó vót az én uram, hogy ritkasága ki úgy tudna menni, mint az. Eemönt a szőlőbe, hozott farkasgyökeret, belehúzta neki, másnap a ló lábra állt is, övött, s még gabonát is hordott."

Háromfán (Somogy megye) Basa Dezső a növény tulajdonosa. A humorgyökér ott található a háza előtti virágoskertben. Háromfán Basa Dezső és testvére, Basa János voltak a gyökérhúzás specialistái. Basa Dezső a következőket mondta: „Há valamikor a lótenyésztő gazdáknál előfordut az, hogy ősszel a ló belegyütt a kehébe, vagy pedig nyáron, vagy akármikor... Elég az hozzá, akkor humorgyökeret húzott az ember bele a szegyébe neki. És három nap múlva összeszedte és kifakadt neki. S aztán nem lett baj se vele semmi. Például volt nálunk a TSZ-be egy olyan ló, vagyis csikó. Má hároméves. Az állatorvos kigyütt, a babocsai állatorvos, asz ont a, hogyhát eztet legbiztosabb, aszongya, üssék fejbe. Vezessék ki, üssék fejbe, mer ebbii má úgyse lesz semmise. Hát a Melegh azt mondja énnékem (a Melegh elvtárs, az vót a főállat te-nyésztő), azt mondja énnékem, hogyhát Dezső, azt mondja, legyen szíves gyüjjön el, mer ugyan akkor én szabadságon vagyi izé, betegállományba vótam, aztán megkért, hogy menjek ki. Azt mondja, tudja, nem kötelességem, mert nem dógozok. Aszongya menjek ki. Aszongya nézzem én meg azt a lovat. Eementem ki, vittem ki, hozzákészütem már itthun, fogtam az árt meg egy darab cérnát, meg a gyökeret. Eevittem én aztat ki. Hát kíváncsi vót a Melegh is rája, hát milyen ez, mi lösz ebbü tulajdonképpen. Az állatorvos azt mondta, hogyhát ennek vége. És kérem szépen behúztam én annak a gyökeret. Pontosan három nap múlva a Melegh közbe kimönt mögnézni, hogyhát csakugyan mi lösz, vagy hogyan lösz, de olyanformán nézett az már ki, mondjuk reggee bennvót a lábokba. Eevót egészen dagadva. Eevót egészen dagadva neki a lába, hátsó lábai. Délután meg má errü vót a lábába. Bent neki eedagadt, hátúrú eement. De ilyen vót, bujkáló kehe vót. Hát amikor én behúztam, szóvaa mondom, hogy a Melegĥ eejár künézegetni, közbe aztán én is kíváncsi vótam. Harmadnap eementem ki, hát hogy mi van, hogyan van vele, hát mögnézem. Hát mögmozdítottam neki a gyökeret, mert odaszedte neki mind elü a szegyébe. Olyan vót neki, mint egy könyér a szegye. Odavette. Hát kérem szépen mögmozgattam neki, akkó már észrevöttem, hogy keményödött. Mögböktem az árraa, mer nálam vót az ár is, mögböktem az árraa, mögfeszítettem az az izét. Hát abbu legalább egy vödör-ree való genny kigyütt. Szóval úgy nézött ki, mint a genny. Rossebb baja sö lött azután ennek az izének. Há aszongya az állatorvosnak a Melegh, há maga nem tudta meggyógyítani, hát aszongya nézze, möggyógyút. Möggyógyította a Dezső, aszongya, a csikót.

Befűzése pedig: bőrt összefogni a szegyőn, és árraa átszúrni. Tüvee pedig, utána az árt ki-húzza, és a tüvee utána behúzza a gyökeret. Cérnát köt a gyökérre, és úgy húzza be azért, mer vagy eltörik vagy valami, de hogyha cernávaa van nedves állapotba, akkor sikerül. Jobban, mintha izé... száraz állapotban. Csak úgy töszi az embör bele a bőr alá. És aztán hát hagyja még valamivee. Három nap múlva vagy két nap múlva, akkorra má kieszi az izéje, a genny a bőrt, és aztán má kifakad. Vagy pedig kifeszíti az embör neki azt a keménségöt, aztán kifakad.'"

Basa János a következőket fűzte ehhez: „Meg osztán ez a gyökérhúzás ami vót ugye. Hamá azt látták, hogy ezek a torok alatti mirigyek telve vannak, itten ezek a mandularészek tele vannak, fő vannak gyűlve, akkor csak rámentek erre a gyökérre, amit a Dezső is említett, be szokták nekik húzni. És akkor a szügyibe bele, átfűzték, és akkor egy nap vagy két nap múva akkorára mögñött, hát ami csak benne vót. Hátsó lábán daganat jelöntközött, a hátsó lábbó is kiszítta. Olyan vót, mint egy pompós, elű. Az két nap alatt oszt ki is fakadó. Ahogy mozgott, ment, ki is spriccelt a genny belüle. Lepték a bogarak meg minden, aztán be szokták ennek a fekete gávecnak [Symphytum officinale L. - fekete nadály [a levelévee vagy pedig farkasóma-lévee [Aristolochia clematitits L. - farkasalma] rezsegtetni. Mögfehérítette azt a sebet úgy, hogyha mésszel lött volna behintve, vagy ultraseptyllel, úgy elszárította."

Bélaváron a növény valamikor Czipóth József kertjében volt, Taranyból került oda. Czipóth Józsefné a következőket mondta: „Azt ugye hunyadi gyökérnek mondták, és használták kehös lovaknál úgy, hogy összegyűlő anná a kehös lóná az a kehe, vagy mit tudom én minek mond-ták, gennyféle, a torka alatt. Akkor ezt a gyökeret ugye kivötték a földből, megmosták, bele-fűzték tűbe, és azt behúzták abba a daganatba, és akkor az ugye ott marta, lukat csinált magának az a gyökér, és akkor minden rondaság kifolyt." Varga Vendel bélavári adatközlőnk is hallotta,, hogy használták a hunyadi gyökeret: „Hunyadigyökér, és a szügyibe, a szügyén alul szokták a lónak a bőre alá belefűzni, úgyhogy a két vége kint vót. S ott összehúzta a gennvet meg min-dent, és ott fót a ló. Ennyit tudok, többet nem."

Érdekes, hogy a növény aranyi eredetű, tulajdonosa is Taranyból származott, mégis hu-nyadi gyökér a neve, a farkasgyökér elnevezést senki sem hallotta.

Gyékényesen, amint már írtuk, Kovács György kertjében akadtunk a növényre. Kovács György elmondta, hogy a bajcsai horvátoktól tanulta a gyógymódot. Ő mesélt a gotalovói használatáról is: „Hát ezek a horvátok, még a gottálaiak is hasznááták. Hát sokat ösmertem én közülük. Mikor menekí tek erre, akkor is be vótak tálézva a lovaik, hogy el ne vigyék a bulgárok. Előtte vót a lepedő, ki ne szakassza a ló. Há, mondom, mér húztátok bele? Aszongya eevitték vóna a bulgár testvérek. Mer ugye, mindenkinek ló köllött vóna, így mög nem köllött nekik. Mögnézte, elhúzta a lepedőt, otthagyta. Másképp oszt eekampóták vóna."

Erdélyben is ismeretes a lovak gyógyítása hunyorral. A következő adatokat gyűjtöttük: „Gyökerét a ló szügyibe húzták, odahúzta a gennyt. Rózsaszínű virágja van az eszpenznek." (Csilip János, Gyimesközéplok, Barackos, Hargita megye)

„Itt nincs, nem terem eszpenz. Szénacsinálás előtt kell gyűjteni. Kehétől, lónak a szügyébe. Akkora lesz, mint egy kenyér." (Timár György - Pili Gyuri a vérbajos vagy politikus, Há-romkút, Hargita megye)

„Eszpenz. Lónak a szügyibe húzták, s oda lett egy bog, genyii lett belőle, s az kifolyót." (Csorba Györgyné Csilipp Mária, Gyimesközéplok, Hidegségpataka, Hargita megye)

„Ha a ló megcsomósodik, meghűl. A mellye közepén van sűrűlék, s amellé kell húzni kb 4 cm hosszú gyökérdarabot, az felrágja, s feldagad jó nagyocskát. Öklömnyinél nagyobbra dagad. A gyökér, ha nem hull ki, kivenni. Mindegy, hogy vízszintesen vagy függőlegesen húzzák be, csak függőlegesen nem jó, mert könnyen kiesik. A ló két hét alatt meggyaul." (Hajnal György, Gyimesközéplok, Hidegségpataka, Hargita megye)

„Használták azok is a kígyófüvet, akiknek a ló..., a lónak fájt mind a négy lába, valami okbul, hűlésbül. A szügyibe húztak, a két lába közé, az első lába közé húztak egy szálat, és ott is megsebzett, de a másik felől a fájása a lónak mind odajött, nem sántított tovább, és tudták használni. Ha megint eljött, megint húztak. Ilyesmire használták..." (Gábora Márton, Kalo-taszentkirály, Kolozs megye)

A közölt adatokból kitűnik, hogy lóinfluenzában (Myxovirus okozta hörghurut), régi nevén: járványos köhögésben szenvedő állatoknál használták, ez lehet a „bujdos-lókehe" illetve „bujkáló kehe" vagy csak „kehe" nevű betegség. Lehetséges, hogy a lovak rhinopneumonitisét, régi nevén: hurutos lóinfluenzát is így nevezte a nép.

Hajnal György gyimesközéploki csángó adatközlőnk azt mondta: „Ha a ló megcsomósodik, meghűl". Basa János Háromfán (Somogy megye) élő adatközlőnk a következőket mondta: „... ezek a torok alatti mirigyek telve vannak, itten ezek a mandularészek tele vannak, fő vannak gyűlve..." A népi leírás bizonyára az adenitis equorum, azaz a mirigykór leírása. Erőss István nyugalmazott nagyatádi járási főállatorvos szóbeli közlése szerint a taranyiak a mirigykóros lovaknál alkalmazták az eljárást.

Érdekes, hogy a keletkező daganat leírásakor a Somogy megyei Taranyban és a Gyimesben lévő Háromkúton megegyező hasonlatot használtak: „mer főgyiin, mint egy házikenyér" (Tarany), „Akkora lesz, mint egy kenyér" (Háromkút).

A hunyor gyökerével végzett ingerterápiás gyógymódot szarvasmarhák gyógyításánál is alkalmazták. A következő adatokat sikerült összegyűjtenünk:

„A háború alatt vótak itt zđalaiak [Horvátország]. Vót itt egy bácsi, András bácsinak hívták. Mondom neki, András bácsi, használják-e maguk a farkasgyökeret? Használjuk. Van még a te-hénnek is behúzzuk, ha száraz kehébe vannak." (Fųisz Mihály Korenyás, Tarany, Somogy megye)

„Annyit tudok, hogy az én testvéremnek vót egy olyan tehene, aki nem akart főjavúni. És akkor húztak a lebenyébe azt a tálya nevű gyökeret. És az benn vót egy jó ideig a tehénnek a le-benyéjébe, és az hasznáát, a tehén aztán főjavút." (Halász József, Bélavár, Somogy megye)

„Románoktól is lehet kapni. Le is esett a füle a disznónak. Húztak a tehénnek is, odavitte a rosszat, úgy megdagadt a lebbentvűjénél, mint egy cipó" (Lipai Györgyñé Fábián Trma, Középlak, Szilágy megye)

Hasonló felhasználásról számol be Stephan Aumüller. Burgenlandban elég sok adatot talált a szarvasmarhákon végzett ingerterápiás gyógymódra. A Helleborus dumetorum W. et K. neve ott Güllwurzel, amely a betegségre utal, a betegség neve Güll. Valószínűleg ödémásodással járó légzőszervi megbetegedésről van szó.

Az erdélyi területeken főként a sertések gyógyításánál találkoztunk a hunyorral. Lázas, tüdőgyulladásos, pestises disznókat próbálták az ingerterápiás gyógymóddal meggyógyítani. A diagnózisokat nem az állatorvosok állították fel, így kérdés, hogy valóban ezekről a betegségekről volt szó minden esetben.

Sertések gyógyítására vonatkozó adataink: „Az ökörélőfű [Helleborus odorus W. et K.] gyökerét a disznó fülibe szokták húzni, először árral kiszúrták a fülit, és úgy dugták bele, mert nem olyan kemény a gyökér. Lázas, beteg disznónak adták." (László Lajosné Kasza Rozália, Bisse, Baranya megye)

„Kecskepicsa rózsa, kamena ruza, cérna ruza, cerny korén [Helleborus purpurascens W. et K.] legkorábban kel. Először a hóvirág jön, utána a kecskepicsa rózsa. Kivettük a gyükerit. Beleszúrtunk a disznó fülibe, beletettük, akkor kezdett érni." (id. Szívós Antal, Répáshuta, Borsod megye)

„A paponyagyökeret [Helleborus purpurascens W. et K.] a disznó fülibe rakták, ha lázas volt. Erdőn lehet látni, kősziklákba hallottam, régen a kántorlak körül es vót." (Márton Ferenc Nagykászon, Hargita megye)

„Kimentem az izé végébe, es vékony hosszú gyökere van. Disznyó fülébe, meg es duzzadt. Tavasszal és ősszel lehet szedni, gyökerecskék." (Balázs D. Dánielné [Dani Dani néni] Nagy-kászon, Hargita megye)

„Bazsarózsához hasonlít a levele. Ha a hó elmegy, akkor virágzik. Disznó fülibe." (Csobot Andrásné, Kászonújfalu, Hargita megye)

 „Paponyagyökér. Disznó fülibe. Paponyalevelet savóba tenni, 3-4 napig állni hagyni. Kiszedik a levelet, és adják a disznyónak inni. Köhögésre, tüdőgyulladásra.'" (Bara Márton juhász, Térkő; lakása: Csikszenttamás)

„Rományul hijják paponyának. Es az eszpenz attól jó, mikor a disznyó lebetegedik, akkor kiássák a gyökerit, a fülibe beléhúzzák, akkor, amikor a füle..., ha megél a disznyó, meg nem döglik, vagy erőst el nem éri a betegség, akkor a fülébe lesz egy ilyen nagy lik. Mikor megölik a disznyót, akkor azt a fület nem szabad elhasználni." (Timár Jánosné, Csorba Anna, Gyimes-középlok, Hidegségpataka, Hargita megye)

„Mert régen tartották még a régiek azt is, hogyha a disznó megbetedett, akkor eszpenzgyökeret húztak a fülibe, az megjött, vagy a fülit legalább elrágta, annyit tudunk, attól jött-e meg, mitől-e, nem tudom." (Blága János Kóta, Gyimesközéplok, Hargita megye)

„Az eszpenzet arra használták valamikor, amikor az állatok betegek voltak, látták, szomor-kodnak az állatok, nem eszik, ássa magát, akkor a régi öregek kiásták ezt az eszpenz gyökeret, és a disznónak a fülibe húzták. Az az eszpenzgyökér odahúzta azt a bizonyos betegséget a fülibe, és aztán ebből megjött az állat, és ez a fülle, az a része, ahová húzta azt a betegséget, leszakadott, és így megjöttek az állatok." (Csilip János, Gyimesközéplok, Barackos, Hargita megye) 

„Van aztán megint még egy disznóbetegség. A feje szokott megdagadni a disznónak. Erre az öregek az eszpenzgyökeret tűbe fokozták, a füllén áthúzták, s ettől is nagyon sok disznó meggyógyult. Igaz, hogy az eszpenzgyökér olyan mérges, hogy mikor már a daganat elmúlt, oda ahová belehúzták, körülbelül, mint egy tíz krajcáros, egy akkora helyt a füle meglyukadt, attól a mérges növénytől." (Molnár Péter Busulán, Gyimesközéplok, Antalokpataka, Hargita megye)

„Disznyó, ha lebetegszik, a fülibe húzzuk, s odahúzza a betegséget. Úgy kikandarodik a füle." (Molnár Miklósné, Gyimesközéplok, Hidegségpataka, Hargita megye)

„Az eszpenz. A disznó ha elbetegszik, akkor egy olyan szúróval megfúrni a fülit, s azt az eszpenzgyökeret egy ilyent belehúzni, bennehagyni. Az osztón mikor ugye lesz, az akkor kiesik. Az eszpenz nagyon jó disznónak, attól is meg szokott jönni." (Tankó Györgyné, Gyimesközéplok, Kápolnapataka, Hargita megye)

„Amikor a disznyó elbetegszik húzzák a fülibe a gyükeret. Megjő a disznyó, s tartsa félre a fejét, s olyan nagy lik lesz a fülibe, úgy kieszi az eszpenz. Ezt eldobják, amikor leölik a disz-nÿót, mert kerges, vastag, likas." (Csorba Jánosné Tankó Erzsébet Gyimesközéplok, Bükk-havas, Hargita megye)

„Az eszpenznek a gyökerit kiássák, s azt a kicsi, vékony gyökeret beléhúzzák tűvel, s a tűvel áthúzzák a disznó fülibe, hogyha valami járványos betegség van. Ha például meg szoktak feke-tedni a disznók, akkor csak a füle feketedik meg, s a disznó meggyaul." (Rusz Andrásné Antal Erzsébet, Gyimesközéplok, Hidegségpataka, Hargita megye)

„Eszpenc. Gyükeribül akkorácskát disznyó fülibe. Ki es szakad a füle. A lapika vonalkás." (Oltean Pálné Páll Teréz, Háromkút, Hargita megye)

„Disznyó fülibe húzzák, megbogasodik a füle, olyan luka marad, hogy az ujja ki es férne." (Tankó György, Gyimesközéplok, Kápolnapataka, Hargita megye)

„Disznyó el volt nyúlva szegény egészen, akkor aztán kígyófüvet húztak a fülibe. Sokszor vált le a füle, volt úgy, hogy teljesen lement a füle." (Juhász Andrásné, Bánffyhunyad, Kolozs megye)

„Kígyóhagyma a disznó fülibe húzni való, mikor beteg." (Kozma Peti Pálné Kupa Pendzsi Erzsi, Bika , Kolozs megye)

„A kígyófűnek olyan kék a virágja, olyan borzas, olyan csüngő virágja van, spinz románul. A disznó fülibe húzták, mikor beteg vót. Mikor afeje fájt inkább. Azt mondták, hogy amelyiknek a feje fáj, annak húznak a fülibe kígyófüvet." (Bogdán Ferencné Sinkó sz. Sinkó Borbála, Gyerőmonostor, Kolozs megye)

„A disznónak a fülébe kígyófű gyökeret szoktak befűzni, mikor valami baja vót. A füléből aztán egy darab leesett, leszáradt." (Kalló Ferenc, Gyerőmonostor, Kolozs megye)

„A disznónak nálunk állítólag van sokszor, van az a fejfájása a disznónak, hogy lehordja a fe-jét. Nálunk az volt a szokás, hogy kígyófüvet húztunk egyik fülibe. Igaz, hogy a disznónak a füliből kifog szakadni az a kígyófű, s egy darabocska is belőle, de az nem számít." (Ferencz Antal Huszár, Jegenye, Kolozs megye)

„Régen, ha a disznó megbetegedett, szoktak a fülibe kígyófüvet húzni." (Juhász Péter Kántor, Jegenye, Kolozs megye)

„A kígyófű olyan recés, nagy levelű, annak a neve nálunk kokasmondikó, paptökinek is mondták, és a virágja pedig kékes. A másik az, hogy a gyükere olyan kemény és borzas, sok gyükere van, de kemény, sokágú és sokat használ a betegségek ellen. Például vót egy bátyám, egy disznója. Nagy járvány vót, és hogy ne megdögüljön a disznója, mindkét fülibe, mindegyre húzott egy szálat. Az ottan kilyukasztotta a fülit, és hiányzott egy darab belőle. De amikor beteg lett újra, addig, addig, amíg a két fűliből nem maradt semmi sem. De a disznó megmaradt, az egész faluból kipusztultak a disznók." (Gábora Márton, Kalotaszentkirály, Kolozs megye)

„A kígyófüvet használtuk a disznó fülibe húzni, mikor nagyon beteg volt a disznó, és ha da-gadt a füle, akkor megfordult a disznó, meggyógyult, de ha nem dagadt meg a füle, akkor megdöglött a disznó. Nagyon lázas volt a disznó, és nagyon szuszogott, nagyon fútt a disznó, és el volt nyúlva, és így aztán húztuk a fülibe kígyófüvet, és akkor Isten bizony meggyógyult. Körül-belül tüdőgyulladása volt. Pestisből nem gyógyult meg a disznó, az mindig megdöglött, a disznó, de tüdőgyulladásból meggyógyult." (Vincze Kulcsár Istvánná Kiss Anna Madár, Zentelke, Kolozs megye)

„Tavasszal virágzik. Megszárították, kifúrták a disznófülét az árral, s a gyökerit beléhúzták." (Bálint Bandikó András, Valkó, Kolozs megye)

„Disznó fülibe, ha beteg a disznó. Kirágja a fülüket." (Baraj Teodor [Kisvónusz Tógyerás] Valkó, Kolozs megye)

„ Valami kelevény vót, kifakasztotta. Akkor nem vót állami orvos, mint most. Vótak emberek, akik értettek hozzája. A kígyóhagymát, ha beteg vót a jószág, a disznónak a fülibe húzták a füvet, gyökeréből, s az akkor a fájást mögszüntette, megjavult, de a füle leesett annak." (Both Jankó István, Valkó, Kolozs megye)

„A kígyóhagymát kiásni gyökerestül, azt megszárasztani, annak a gyükerit lehet a jószágnak a fülibe húzni. Például marhának, disznónak, nyúlnak efélének. Ez jó köhögés ellen" (Győr András Alszegi, Valkó, Kolozs megye)

„Disznófülibe kígyófüvet. Kígyófűtől beteg a marha, ha megeszi." (Péntek György, Valkó, Kolozs megye)

„Penza. Gyökerit a disznó fülibe fűzték. Pestises sertés hátgerincébe vércsík van, ha a hát-gerincből az agyra futott, megdöglött." (Kósa Bálint, Hosszúmező, Máramaros megye)

„Spínz. Tavasszal kell szedni. Az veszélyes. Behúzzák a disznó fülibe, ha a disznó megbeteg-szik." (Bácsa János, Rónaszék, Máramaros megye)

„Pínza. Disznó fülibe, ha dagad vagy beteg." (Dzsurdzsa Ambrus, Rónaszék, Máramaros megye)

Spínz. Disznó fülébe teszik, amikor nagy forróság van." (Lázas a disznó.) (Pavel Romañiųç, Felsőróna, Máramaros megye)

„Disznyó fülébe pafman gyökér. A fülébe húzza a betegséget. Annyi van tavasszal, zöldes. (Lőrincz Lajos, Csernáton, Kovászna megye)

A sertések hunyorgyökérrel való kezelése az Ormányságban is ismert. Idézzük Kiss Géza gyűjtéséből Sandó Katalin (Kákics) adatközlőt, bizonyítva, hogy a felhasznált növény szlavóniai eredetű: „Hunyorgyökeret húznak a disznó fülébe, mikor vész vót. Slavóniábu, a Fekete-högyekben, a törög várbú hoszták. Erdőn, bokron, tüskön körösztül köllött főkapaszkonni.” 

Az adatok számából is látható, hogy Erdélyben sokan ismerik a növényt, tudnak használatáról, és elég sok ember alkalmazza a gyógymódot. Érdekes a kalotaszegi „kígyófű, kígyó-hagyma" elnevezés. Az előzőekben felvetettük a szó kapcsolatát a kígyó képében megjelenő ördöggel. A kalotaszegiek elég sok állatbetegséget a kígyó marásának tulajdonítanak. Például a tehenek tőgyének gyulladását (mastitis) a kígyó marása következményeként kígyóbőrrel „gyógyítják". Lehetséges, hogy azért kígyófű a növény neve, mert a kígyó marásához hasonló a seb, amit okoz. „Kirágja a fülüket" - ahogy azt Baraj Teodor valkói román bíró mondta.

A spinz (Helleborus purpurascens W. et K.) állatgyógyászati felhasználásáról ír Gunda Béla Ethnographiça Carpathica munkájában. A Gyalui havasok népe disznók, lovak, juhok gyógyításánál alkalmazza az ingerterápiás gyógymódot. A jųhoknál való alkalmazását, mint ahogy azt az állatgyógyászati rész bevezetőjében írtuk, Rácz és munkatársai is leírják. Gyűjtési területeinken ilyen felhasználással nem találkoztunk, pásztor adatközlőink ezt a felhasználást nem említették.

Befejezésül hangsúlyozni szeretnénk, hogy még nagyon sok hazai és külföldi adatra lenne szükség, hogy teljes képet kapjunk a hunyor népi gyógyászati felhasználásáról. Az évezredeken át alkalmazott gyógynövényt a magyar hivatalos gyógyászat mellőzte. A népgyógyászat sok adatot őrzött meg számunkra. Erdélyben, amint az a közölt adatokból is látható, a növény közismert. Majdnem minden állattartó gazda tudott a használatáról. Gyimesben embergyógyászati felhasználása is ismert. Pálinkás kivonatot készítenek a gyökérből, köptetőnek, gyomorfájás elleni szernek használják ma is.

A Somogy megyei községekben is őrzik még a növényt. Az állatgyógyító „specialisták" emlékét őrzik e növények. Taranyban Papp (Birkás) Mihályné Fülöp Katalin a termelőszövetkezetnek is felajánlotta a növényt: „De mikor a téesznek eevótam ajánlani, hogy sok ló bent vót, mondtam a könyvelőnek, ez a könyvelő vót, aki most is, azt mondta, köszönjük, ha a doktor úr mögengedi, akkor mögpróbáljuk. De a doktor úr nem engedte, inekcióval gyógyította.'' Papp Mihályné így kivágta a növényt. Fuisz Mihály Korenyás őrzi még a „lopott" növényt, „hiszen ott nincs, jó, hogy megtakarítottam" - mondta. Háromfán Basa Dezső is óvja a ma már nem használt növényt, hiszen dicsőséget hozott neki, amikor „összemérte tudását" az állatorvoséval a háromfai termelőszövetkezet baratini lóistállójában.

Munkánkban a rendelkezésünkre álló adatok segítségével be akartuk mutatni azt is, hogy az együtt élő népek kultúrái állandóan hatnak egymásra. A Kárpát-medence népei közös kultúrán nőttek fel, fontos feladat e közös kultúra ápolása.

A tanulmányunk közel fél évszázada jelent meg az Orvostörténeti Közleményekben. Azóta alighanem az adatközlők meghaltak. Nem valószínű, hogy az állatorvoslási szokások megmaradtak. 

Sétánk véget ért. Látjuk, hogy egy-egy vadon termő növényhez mennyi megfigyelés, népi tapasztalat fűződik. E szép tavaszi növények ismeretéhez egész „történelem” tartozik. Ebből meríthet a sétáló kiránduló, látogató. A gyökérhúzás, táragyozás immubiológiai hatása pedig bizonyára izgalmas kutatáshoz, tudományos magyarázathoz vezethet. 

Felhasznált forrásmunkák:

Apollodórosz: Mitológia (Bibliothéké). Európa Könyvkiadó, Budapest, 1977.

Augustin B. - Jávorka S. - Giovannini R. - Rom P.: Magyar Gyógynövények. FM. Budapest, 1948.

Aumüller, St.: Das Güllwurzel-Einziehen. Ein volkstümliches Heilverfahren bei Tieren im Burgenland (Xerokopia aus:) Wissenschaftliche Arbeiten aus dem Burgenland, Heft 35, 1966.

Babulka P.: A Kárpát-medence gyógynövénykincsei – 50 év a gyógynövénykutatás és ismeretterjesztés jegyében. Alapítvány a Szent János Kórházért kiadása, Budapest, 2024.

Balogh K.: A Magyar Gyógyszerkönyv Kommentárja. Gyógyszertani kézikönyv. 

Eggenberger-féle Könyvkereskedés, Budapest, 1879.

Borza, Al.: Dictionar etnobotanic. Ed. Acad. R. S. Románia, Bųcųresti, 1966.

Braun, H.: Heilpflanzen Lexikon für Ärzte und Apotheker. Gustav Ficher Verlag, Stuttgart, 1974.

Csapody V. - Priszter Sz.: Magyar növénynevek szótára. Mezőgazdasági Könyvkiadó, Budapest, 1966.

Csiky P.: Klinikai toxikológia. Medicina, Budapest, 1968.

Gunda B.: Ethnographica Carpathica. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966.

Halmai J. - Novák I.: Farmakognózia. Medicina, Budapest, 1963.

Haraszti E .- Kalmár Z.: Ismerjük meg a mérgező növényeket. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1972.

Homérosz: Odüsszeia. Devecseri G. fordítása. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1957.

Issekutz B. - Issekutz L.: Gyógyszerrendelés. Medicina, Budapest, 1979.

Jávorka S.: Magyar Flóra. Studium, Budapest, 1925.

Jávorka S. - Csapody V.: Iconographia Florae Partis Austro-Orientalis Europeae Centralis. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975.

Kazay E.: Gyógyszerészi Lexikon. Molnár Mihály kiadása, Nagybánya, 1900.

Kiss I.: A „tályog-gyökér” előfordulása Orosháza határában. A Szántó Kovács Múzeum Évkönyve, Orosháza, 1960.

Kiss I.: Az Adonis volgensis lelőhelyei és népies gyógyászati vonatkozásai Magyarországon. Szegedi Tanárképző Főiskola Tudományos közleményei pp. 25-54. 1964.

Knoll J.: Gyógyszertan. Medicina, Budapest, 1976.

Kovács J.: Állatorvosi gyógyszertan. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1970.

Kóczián G., Szabó I., Szabó L. Gy.: A Helleborus- (hunyor-) fajok népgyógyászati felhasználására vonatkozó adatok. Népi gyógyítás Magyarországon. Orvostörténeti Közlemények, Supplementum 11–12: 125–154. 1979.

Kóczián G.: A hagyományos parasztgazdálkodás termesztett, a gyűjtögető gazdálkodás vad növényfajainak etnobotanikai értékelése. Nagyatádi Kulturális és Sport Központ, Nagyatád, pp. 545. 2014.

Márton Gy.: A moldvai csángó nyelvjárás román kölcsön szavai. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972.

Melius P.: Herbárium. Az fáknak, füveknek nevekről, természetekről és hasznairól. Bevezető tanulmánnyal és magyarázó jegyzetekkel sajtó alá rendezte Szabó Attila. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978.

Rácz G. - Laza A. - Coiciu, E.: Gyógynövények. „Ceres" Bukarest, 1975.

Rápóti J. - Romváry V.: Gyógyító növények. Medicina. Budapest, 1977.

Sadler J.: Magyarázat a ’magyar plánták’ szárított gyűjteményéhez. 6. kötet, 2. szám, Pest, 1824.

Schiffner, V.: Monographia Hellebororum. Kritische Beschreibung allaer bischer bekannt gewordenen Formen der Gattung Helleborus. Nova Acta Leopold. 56/1: 198 pp. 1890.

Soó R.: A magyar flóra és vegetáció rendszertani-növényföldrajzi kézikönyve. II. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966.

Szabó I.: A puszta és tanyavilág hagyományos természetismerete Orosháza és Hódmezővásárhely határában. A MIorosházánk p. 140-167. 2023.

Szabó I.: Orosházi hagyományos növényismeret néprajzi monográfiai adatok ás gyűjtések alapján. Előtanulmány. Szerzői monográfia, Keszthely, 2021.  

Szabó T. E. A. - Péntek J.: Ezerjófű - Etnobotanikai útmutató. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1976.

Sz. Lacza J.: Beiträge zur Arealkunde der ungarischen Helleborus-Arten. Ann. Hist.-Nat. Mus. Nationalis Hungarici 51. 201-209. 1959.

Taxa Medicamentorum. 8. kiadás, Kiadta a Budapesti Gyógyszerész Testület. Budapest, 1904.

Tutin, T. G.-Heywood, V. H.-Burhes, N. A.-Valentine, D. H.-Walters, S. M.- Webb, D. A.: Flora Europea. T. Univ. Press, Cambridge. 1964.

Wagner D. ifj.: Növényország gyógyszerisméje. Pest, 1865.